A család totálkáros lett. Mentek hozzá az örömhírrel, ő meg papírjaiból felnézve zavartan azt kérdezte: "Gyerek, milyen gyerek?" Csak később esett le a tantusz, de már kitört a cirkusz. Ez Carl Friedrich Gauss, a matematika királya. A tikkes tudós, illetve a világon kívüli zseni. A másik (Alexander von Humboldt) meg lemászott a tűzhányó kráterébe, majdnem megfulladt, de megmérte a vulkán paramétereit (hogy ti. a Föld mélyén láva úszkál), vagyis megcáfolt egy százados babonát, miszerint a magma hideg kőből áll. Minden elébe kerülő bennszülött fejében megszámolta a tetveket (feljegyezte). Aztán - csak úgy mellékesen begyűjtötte Dél-Amerika flóráját - falevelekből tizennégy ládát utaztatott haza -, elvégezte állatvilágának leírását (egy tucat majommal érkezett), feltérképezte az Orinocót - szóval megteremtette a bioföldrajz tudományát - miközben persze őt is tikkesnek nézték.

E két fura madár párhuzamos kalandjait meséli el Daniel Kehlmann, a pimasz módon fiatal (harmincas) író. (A világ fölmérése, Magvető) A sorok között persze a zseni csodáját, a tudás fejlődésének titkos kalandjait is. Pl. a tudóslét euforikus gyötrelmeinek görbe tükrét. Nászéjszakáján, mikor már épp készülődnek egymás megismerésére, Gauss kiugrik az ágyból, papírt, ceruzát keres (nincs sehol, a szentségit), a holdvilágnál lejegyzi a bolygók pályájának korrekciós képletét. A törvényt. Aztán viszszabújik csodálkozó asszonyához. Mit tegyünk, az ötlet (a gondolat) bevillan, nincs mese, ha nem írja fel, elszáll, az életben nem tér vissza. Vagyis: a géniusz csak szolgálja azt a "démont", aki benne lakik, és mindenfélét kitalál. Szó szerint. Nincs még húszéves, mikor megalapozza a számelméletet, aztán, mikor később forgatja a könyvet, ámulva nézegeti a képleteket, hogy a túróba tudtam ilyesmiket írni - mondja magának, kicsit törnie kell a fejét ugyanis, hogy mi is van a könyvben...

Ezzel a világon kívüli életformával játszik a regény, nem tudománytörténet, inkább ironikus élménybeszámoló a megfejthetetlenről, a zseni üzemmenetéről. Kehlmann ugyanis többnyire a közhelyember felől láttatja ezt a két géniuszt, miszerint fogalmuk sincs a való világról (Humboldt észre sem veszi, hogy háború van Európában), ha-ha, nevetséges, ilyesmit még a kutyám is észrevesz - csakhogy. Csakhogy a regény ironikus egyenlege szerint ez a holdbéliség az ára a világra szóló felfedezésnek, a zseniális ötleteknek. Kívül kell állni a világon, túl vagy innen a sok marhaságon, ami csak szétviszi az ember fejét, és éjjel-nappal a probléma erőterében kell fürödni.

A regény persze kétfenekű mese. Mert igaz, hogy mindketten világon kívüliek, de azért - mintha csak ma élnének - ismerik a média hatalmát. Humboldt két ájulás és egy vérmérgezés között minden fontos lépéséről értesíti a világlapokat, pl. hogy elsőként mászott fel a Popocatépetlre, hogy megtalálta az Orinoco csatornáját - nehogy már valaki más vigye el az elsőbbséget. Gauss szerényebb, ő csak Kantnak akar eldicsekedni számelméletével. Elzötykölődik - hasmenés és hátfájás közepette - Königsbergbe, a világ végére, és egy töpörödött, nyála csorgó vénembernek ajándékozza tiszteletpéldányát, aki artikulálatlan hangján kolbászt kér, hálából... (Kant élete végén elborult elmével élt... Rémes.) Ami mondjuk nem a média hatalmának bizonyítéka, csak csendes (ironikus) kacaj a "tudós társadalom köztársaságának" közhelyidilljéről, ahol a zsenik egymás hátát veregetik, és nagy gratulációkat cserélgetnek egymással.

Kehlmann igazi posztmodern regényt (és regényparódiát) ír - kiröhögi hőseit, közben mégiscsak megírja laudációjukat. Mert a normál életben alig ismerik a Nagy Embereket. Gausst földmérőként alkalmazzák sárban, fagyban - más kérdés, hogy e kulimunka közben azért lerakja a geodézia alapjait, modern teodolitot fabrikál, és halálra szekálja környezetét. Amúgy meg, ha szorul a kapca, arra hivatkozik, hogy Napóleon a rá való tekintettel hagyta ki Göttinga ostromát. (Ami ugyan nem igaz, de jól hangzik...) Aztán - jóval később - halálra ünneplik őket, bár egy kukkot sem értenek abból, amit felfedeztek... Hát így születik és terjed az Ész, a Tudomány meg a Haladás... Mi meg így somolygunk azokon a csodálatos férfiakon.

Bűbájos szövegek - Kehlmann nagyon tud írni. Sztorija néha úgy olvasódik, mint valami reklámszöveg, máskor krokiként, megint máskor hőseit sajnáló komoly mondatokat találsz. Mégis egységes regényfolyam. Benne a világ fölmérése helyett, annak kritikája. Ld. porosz rendőrállam. De jönnek a fiatalok - próbálják a lázadást, aztán elmennek Amerikába.

Szóval tündéri regény ez a mű - kár, hogy Bolyairól egy kukkot se olvashatsz benne -, még mindig ez a kelet-európai (magyar) sors. Pedig egy dologban ott villogott Gauss mellett - megírta a nem euklideszi geometriát, azt, amit a Nagy Német is kutatott. Amiben - egyesek szerint - le is körözte göttingai barátját/vetélytársát. (Lobacsevszkijről nem szólva, ő csak zokogjon Kazánban.) De kár lenne ezen fennakadni. Mert lehet, hogy ezek a történetek is másképp voltak.