Percek telnek el, de a sarokban támaszkodó nyurga, szemüveges atyafi még mindig a fejét ingatja. Aztán közelebb lép, és bizalmasan, nehogy mások is hallják, a fülembe súgja:

- Egyet jegyezz meg: cigánnyal soha ne fogj kezet!

Időnként előfordulok ebben a Pesttől nem túl távoli faluban, valamennyire ismerem a helybélieket. Tudom róluk, hogy nem cigánygyűlölők. Nincsenek elkülönült nyomortelepek, a romák ugyanazokban az utcákban laknak, ahol a nem romák. Szomszédok. Jó néhányan együtt járnak melózni, együtt kártyáznak, együtt vágnak disznót, együtt rúgnak be.

Mégis: "Cigánnyal soha ne fogj kezet!"

Hablatyolok valamit arról, hogy nem a bőrszín számít, meg arról, hogy micsoda hülyeség származásuk alapján különbséget tenni az emberek között. Nagyjából annyi hatást érek el, mint a "te is más vagy, te sem vagy más" típusú toleranciakampányok. Semennyit.

A cigányozás beépült az agysejtekbe, generációkon át öröklődő népi hagyománnyá vált. Nem könnyű változtatni rajta. Mint ahogy annak eldöntése se könnyű, hogy egyáltalán kinek a feladata változtatni. És hogyan?

Értelmiségi fórumokon rendre a médiát teszik felelőssé. Így azonban csak részigazságokat boncolgatunk. Nem ártana persze, ha némelyik habzó szájú kolléga hanyagolná a szakmát, de azt azért nem lehet állítani, hogy a sajtó egésze hadjáratot folytat a romákkal szemben. A média éppúgy nem egységes, ahogyan a cigányság sem az.

Az újságíróknak tényleg óriási a felelősségük abban, hogyan tálalják az eseményeket, de magukat az eseményeket nem az újságírók találják ki. Néhány roma közszereplő viszont mintha cenzori hajlamokat dédelgetne. Valahogy úgy képzelik, hogy cigányokat csak pozitív szereplőkként vagy jogsértések áldozataiként szabad megjeleníteni. Miért is? Azzal érvelnek, hogy a sajtó máskülönben akarva-akaratlanul az előítéleteket erősíti, a szélsőjobb kezére játszik.

Kiszámíthatatlan és veszélyes út ez, jobb lenne, ha nem próbálnánk ki, hova vezet. Külön médiakurzusokat lehet szervezni (és szerveznek is) arról, hogy a hírekben mikor, milyen összefüggésben bír jelentőséggel a származás. Jószerével minden eset más, de általános elvként talán elfogadhatjuk, hogy a hiteles tájékoztatást nem lehet úgynevezett magasabb szempontokkal felülírni.

Pontosabban: lehet, csak nem érdemes. Visszaüt.

Ijesztő, hogy máig nem indult tisztességes, szakmailag felkészült és elfogulatlan vita a cigányság helyzetéről. Olyan vita, ami nem merül ki egyetlen alkalomban, nem reked meg az agyonrágott sémáknál, és képes eljutni a társadalom legtávolabbi szegleteibe is. Nagy szükség lenne rá. A kőkemény rasszizmus és az emberjoginak álcázott lózungok közötti űrben megtelepedett a tévhiedelmekkel kevert bizonytalanság. Sokan például meg vannak győződve arról, hogy sértő a cigány szót használni a roma helyett. (Mit kezdjünk akkor az Országos Cigány Önkormányzattal?) Komikus volt látni egy Heves megyei üdülőfaluban az étlapot: "etnikai pecsenye". (A vendéglős nyilván úgy gondolta, hogy a mai világban tilos cigánypecsenyének hívni a cigánypecsenyét. Valaki még odarendeli a kisebbségi ombudsmant!)

Alapvető ismeretek hiányoznak. Egy fővárosi pedagógus, akinek osztályába mellesleg roma gyerekek is járnak, teljesen elhűlt, amikor véletlenül megtudta, hogy a magyarországi cigányok nagy része nem beszéli a cigány (értsd: lovári) nyelvet. Ennek fényében sejthető, hogy egy átlagos honpolgárnak mennyi dereng a romák történelméről, kultúrájáról, szokásairól.

A cigány közélet gyenge és szétszabdalt ahhoz, hogy ráerőltesse akaratát az éppen aktuális kormányra. A kulisszák mögött ugyanolyan játszmák zajlanak, mint a nagypolitikában, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy jóval kevesebb a szétosztható pénz, s jóval több az üres marok. A "pozícióban lévő" cigányok nincsenek abban a helyzetben, hogy milliárdos tenderkiírásokat igazítsanak a haverok igényeihez, ők az odavetett kenyérmaradék morzsáival próbálják jóllakatni holdudvaruk lakóit. Az uniós csatlakozás annyi változást hozott, hogy újabban már zsírosabb falatok is a tányérra kerülnek, de ne tévedjünk, a cigányság kilátásai ettől cseppet sem lesznek jobbak.

Nem lehet elégszer elmondani, hogy mindnyájunk "büszkesége", a kisebbségi önkormányzati rendszer tökéletesen alkalmatlan arra, hogy megoldja a cigányság szociális problémáit. A kisebbségi önkormányzatokat elméletileg a kulturális és oktatási autonómia megteremtésére találták ki, másfajta tevékenységre se lehetőségük, se jogkörük, se pénzük nincs.

A cigányság mára mintha leszámolt volna azzal, hogy képes az önszerveződésre. "Nézz rájuk! A többségük még a nevét se tudja leírni!" - mutatott társaira egy rendezvényen az egyik vidéki cigány vezető.

Fiatal, tehetséges és képzett romákat még csak-csak találni, de a közvélemény nem nagyon szerez tudomást róluk: ha véletlenül belekóstolnak a cigány politikába, villámsebesen elmenekülnek még a környékéről is. A kontraszelekció köszöni, jól van.

Az államnak hébe-hóba illene leemelnie a fedőt, és megnéznie, mit kotyvasztott össze az évtizedek során. A Kádár-korszakban a hatalom igyekezett munkához és megélhetéshez juttatni a cigányokat, cserébe elvárta az asszimilációt, a beolvadást. A demokrácia megadta a szabad identitásválasztás jogát, közben elveszett a munka és a megélhetés. Az összeomló nehézipar cigányok százezreit is maga alá temette, tömegek szorultak vissza a reménytelenül gettósodó országrészekbe és a lepusztult külvárosokba.

A parlamenti képviselők közül szánalmasan kevesen vannak, akik felmérik a következményeket, és még kevesebben, akik hajlandók tenni valamit. A legkevesebben azok, akik értenek is hozzá.

Kétségtelen, hogy a feladat nem túl hálás. Nehéz kiigazodni a romák szövevényes belső viszonyai között, azt pedig a vak is látja, hogy a legkisebb eredmények eléréséhez is iszonyatos erőfeszítésekre van szükség. A valóságközeli élmények gyorsan lelohasztják a kezdeti lelkesedést. A koszos és szemetes, járda és komfort nélküli cigánytelepeken nem gondosan leterített vörös szőnyeg várja a politikusokat, no meg az ott élők sem az ideális választópolgárok megtestesítői. Csak a baj van velük.

Ha az eddigi kormányok cigányügyi tevékenységét értékeljük, akkor nagyjában-egészében oda lyukadunk ki, hogy nem történt semmi. A nagy nekibuzdulással kidolgozott állami programok - néhány kivételtől eltekintve - elakadtak az íróasztal alsó fiókjánál. Vagy a pénz volt kevés, vagy az akarat. A különféle tárcaközi bizottságok tessék-lássék összejöveteleken pofozgatták az üres levegőt, létrehozásuk pontosan annyi haszonnal járt, mint a feloszlatásuk.

Az állami politika elvi alapköveit sem sikerült még lerakni. A rendszerváltáskor bízni lehetett abban, hogy az életszínvonal javulásával automatikusan javulnak majd a romák életkörülményei is. Délibáb volt, éppen az ellenkezője valósult meg: az átlagos életszínvonal nőtt, a cigányság még inkább leszakadt. A kilencvenes évek második felében már az a felfogás uralkodott, hogy speciális cigányügyi programok és azokhoz társított, nevesített pénzek kellenek, különben a költségvetési "nagy kalapból" alig jut valami a romáknak. Mostanában - az Európai Unió pályáztatási szempontjai miatt is - az a nézet látszik erősödni, hogy gazdasági téren a szociális rászorultságot kell alapul venni, az etnikai hovatartozás másodlagos.

Az államigazgatás se lenyelni, se kiköpni nem tudja a cigányügyet. Az elmúlt pár évben először létrehozták, majd nem sokkal rá megszüntették az önálló esélyegyenlőségi kormányhivatalt, azaz beolvasztották egy soknevű minisztériumba, amelyet még azelőtt átszerveztek, hogy rájöhettünk volna, mivel is foglalkozik. Pillanatnyilag Szociális és Munkaügyi Minisztérium van, abban rejtőznek azok az illetékesek, akik a cigányság felemelkedésén fáradoznak.

Miközben nagyüzemi méreteket ölt a tötyörészés, a mindenkori kormányra időnként rájön a roham, és elengedhetetlen szükségét érzi annak, hogy valamilyen soha nem látott roma intézkedési csomaggal traktálja a közvéleményt. Talán a politikusok lelkiismerete támad fel ilyenkor, talán nemzetközi elvárásoknak kell eleget tenni. A hétköznapi halandók meg elhiszik, mert el akarják hinni, hogy Magyarországon gőzerővel építik a romáknak a tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Az ígéreteknek jó esetben is csak a töredéke teljesül, de elég kiutalni egy harminc négyzetméteres szükséglakást az isten háta mögött, máris szélsebesen terjed a hír, hogy "ezeknek a dologtalan cigányoknak csak kérniük kell, azonnal házat kapnak az államtól".

A magyar rögvalóság ezzel szemben az, hogy az életnek egyetlen olyan területét se lehet említeni, még mutatóba sem, ahol csökkent volna a távolság a cigány és a nem cigány lakosság között. Távolság? Talán inkább szakadék...

Kérdés: mi várható egy segélyhez szoktatott népcsoporttól, amelynek öntudatát lassan felemészti a kiszolgáltatottság? És mi várható abban az országban, ahol ez a nagy és egyre nagyobb lélekszámú népcsoport él?