Ez szinte biztos.

Amiként az is, hogy a vezető guatemalai lapok terjedelmes beszámolót közöltek Öcsi bácsi november 17-i haláláról, illetve, hogy csütörtök éjszaka a BBC megindító képeket közvetített a Bazilikából, miközben az idősödő sportriporter enyhén elcsukló hangon ecsetelte, ki mindenki helyezte el koszorúját a zseni ravatala előtt. A teljes kép megismeréséhez viszont el kellene utazni Grönlandra, és az első szembejövőnek azt mondani: Puskás. Puszkasz. Hogy mondana rá valamit: erre nagy pénzt tennék.

Ugyanakkor ezekben a pillanatokban inkább nem kellene mondani semmit, csak nézni, mint Raul; csak úgy nézni, mint Raul. Látták november 18-án a csatár tekintetét? Hallották, amint a Bernabeu stadionban mindenki egyszerre fogja vissza a lélegzetét, hogy aztán tapsban törjön ki? Figyelték, hogy a gyászszünet alatt játszó csellista, bizonyos Laura Benitez mekkora alázattal hajtja le fejét a dal végén? Abban a Raul-nézésben, abban a lélegzet-visszafojtásban, abban a tapsban, abban a főhajtásban minden, de minden benne volt; és akkor most álljunk fel egy pillanatra, s hunyjuk le a szemünket csöppet.

Öcsi bácsit gyászoljuk, de mindenki temet, persze: ki a világból, ki magából valamicskét. Olyan ez, mintha a nagyfaterunk halt volna meg: nyomást érzünk a mellkason, és észrevesszük, hogy az őszi levelek alatt a járda repedezett. Elvileg nem is kellene mást tennünk a gyász mellett, mint azt, hogy javasoljuk: a Régi magyar mondák legújabb kiadása előtt tessenek a szerkesztőknek elgondolkodni azon, miként lehetne belevenni Árpád és Mátyás után Ferencet is. Ha már magyar és Magyarország, akkor Öcsi bá’ és Öcsi bá’.

És ha ez így megvalósulna – már a csöndes gyász és a javaslat –, akkor kihagyhatnánk a pénzzel meg a mindenféle félhülye emberrel foglalkozó passzust; azt a típust, amelyik remegő szájszéllel lesi, hogyan berheljen bele abba a képbe, amely Ausztráliától Spanyolországon át – előlegezzük meg – Grönlandig ugyanaz. Tegyük fel, hogy én konzervatív csávó vagyok (miért, nem az?); azt lesném a Bazilikában, hogy az a nyüves baloldali első ember mit csinál a ravatal előtt, mit küzd a koszorúval? És már fogalmaznám is, küldeném az anyagot a lapnak? Eh, akad, aki igen; és ilyenkor – túl az ablaküveg hirtelen szándékból elkövetett kifejelésén – azon gondolkodom, hogy ez egy körülbelül beteg ország, ahol még arra is figyelmeztetni kell: legyenek szívesek szombaton a Puskás Ferenc stadionba fáradni, mert telt házzal kötelességünk elbúcsúztatni a legnagyobb magyart. És ez így megy már mióta; már mióta nincs MTK–FTC örökrangadó, a Népstadion előtt Csepel-kerékpárt jegyre cserélő bácsi, és futball, futball, futball? De hát Spanyolországban miért van Real Madrid–Barcelona örökrangadó, a tagságijára (stadionbelépőjére) éveket váró szimpatizáns, futball, futball, futball, emellett olyan tökéletes emlékesemény, mint Raul és Benitez kisasszony két csapattal, valamint nyolcvanezer emberrel karöltött performansza? Mit rontottunk el, és mit próbálunk most kényszeredett mosollyal visszahozni egy temetés apropóján? És miért azoknak a legkönnyesebb a szemük, akik a háta mögött mintegy kétkezi munkával estek neki Puskás Ferenc képzeletbeli szobrának?

Azért, nyilván.

Ellenben nekem is van két, közvetlen emlékem Puskás Öcsiről.

Az úgy volt, ahogy.

Puskás Ferenc