Ezúttal viszont saját felelősségét hangoztatta. De nem lelkiismeret-furdalástól gyötörten, hanem büszkélkedve! A posztkommunista térségben sűrűn fellelhető megfelelőihez (Ceausescuhoz, Milosevicshez, Pol Pothoz vagy épp Castróhoz) hasonlóan ő is úgy véli, amit tett, igazolható történelmi szükségszerűség. Így beszél: "ma, közel napjaim végéhez, kijelentem, hogy nem érzek haragot senkivel szemben, hogy mindennél jobban szeretem hazámat, és vállalom a politikai felelősséget mindazért, ami történt, és aminek nem volt más célja, mint Chilét nagyobbá tenni, és elkerülni az ország szétesését". (HVG Online, november 26.) Úgy tűnik, önmarcangoló lelki tusába beleőrült zsarnok legfeljebb az Arany-balladákban létezik.

A Pinochet-rezsimet szerény becslések szerint is legalább háromezer ember megölése terheli. A tábornok 1973-as puccsát követően másfél évtizedig gyakorolt teljhatalmat az Andok lábainál fekvő országban. Hatalomátvételének legfőbb indoka az volt, hogy Salvador Allende elnök és az őt demokratikus választáson 1970-ben államfői székbe juttató baloldali népfront, az Unidad Popular szándékai egy kubai típusú rendszer létrehozásának irányába mutattak. A diktátor ma is azt bizonygatja, a hatalomátvétel csupán preventív lépés volt, amivel a kommunista terrort előzte meg. Kétségtelen, hogy Allende - bár nem vált egészen hithű marxista-leninistává - aligha volt a szabadpiacon alapuló demokrácia támogatója. Hároméves regnálását a voluntarista kísérletezgetés jellemezte. A rézbányák, a bankszektor és a távközlés államosításával szétzilálta a gazdaságot, elüldözte a tőkét. Politikája káoszt és hiányt generált. Meghitt barátságot ápolt Castróval, kormányában Moszkva-barát kommunisták is tárcákhoz jutottak, és ultrabalos aktivistákból verbuválódott félkatonai milíciák spontán gyárfoglaló-birtokkisajátító tömegmozgalmat indítottak. Allende nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy rendeleteit a törvényhozás érvénytelenítette, jogsértő módon kormányzott tovább.

De tény, hogy Allende nem számolta föl a demokráciát. Megbuktatása előtt alig fél évvel szabad parlamenti választásokon kaptak elsöprő képviselőházi és szenátusi többséget a vele szemben álló piacpárti kereszténydemokraták. Egy diktátorjelölt legfőbb törekvése mindig a fegyveres erők fölötti teljes ellenőrzés. Allende viszont lényegében érintetlenül hagyta a tábornoki kart. 1971 januárjában ő nevezte ki Pinochetet a santiagói helyőrség (majd a teljes szárazföldi hadsereg) főparancsnokává. Tétovázva bolyongott szocializmus és demokrácia között, lelke mélyén talán sejtve: az egyik kizárja a másikat. Ahogy Szabó Miklós rámutatott, az Allende-éra "ÁVO nélküli szovjet rendszer volt", melynek vezetője szovjethatalmat akart kiépíteni, szovjet módszerek nélkül. Allende halálából a szocialista tábor állampárti médiája mártírkultuszt csinált - visszamenőleges igazolást nyújtva Pinochetnek. Valójában a keleti blokk politikusai élhetetlen baleknek tartották Allendét, akinek nincs annyi vér a pucájában, hogy lövessen és akasztasson, ha szükséges. Újfent Szabót idézve: "a szovjet blokk krokodilkönnyeket hullatott az Allende-rezsim bukása miatt, a vonalasok azonban magántársaságban nem győzték hangoztatni: lám kísérletileg bebizonyosodott, hogy »proletárdiktatúra« vagyis ÁVO nélkül nincs szocializmus". Allende nekik legfeljebb afféle hasznos idióta volt, aki több hasznot hoz holtan, mint élve.

Ugyanakkor bizonyos értelemben '56-tal is van közös szála '73-nak. 1956 szocialista dominanciájú forradalmának leverése sok egyéb mellett azért is tragédia, amiért - szintén sok egyéb mellett - az Allende-féle társadalomátalakítási kísérlet vérbe fojtása. Ugyanis mindkettő azt az illúziót táplálta - Nyugaton és Keleten egyaránt -, hogy a szocializmus megreformálható, hogy létezik emberarcú, békésen, demokratikusan megvalósítható kommunizmus, csupán a fasiszta és sztálinista reakciósok nem hagyták kibontakozni. A keserű tapasztalatok azóta ezt megcáfolták.

Pinochet nem azért döntötte meg Allende uralmát, hogy visszaállítsa a demokráciát a maga teljességében, hanem azért, hogy az allendei kváziszocializmusnál sokkal kegyetlenebb parancsuralmat teremtsen. Hernan Valdes Chilean Gulag című könyve (és sok egyéb beszámoló) leleplezte a koncentrációs táborokat, amelyekbe a katonai diktatúra sok ezer politikai foglyot zsúfolt. A bírói döntés nélkül fogva tartottak kezdetben annyian voltak, hogy a fővárosi stadionokat is börtönné alakították. Nem tudjuk, el lehetett volna-e mozdítani Allendét békésebb eszközökkel (gazdasági szankciókkal, nemzetközi nyomással, a következő elnökválasztással), de az biztos, hogy Pinochetnek nem ez volt az érdeke. Tudta, az Unidad Popularral szembeni civil és parlamenti ellenállás sikere a hadsereg leértékelődéséhez vezetne, mely így önállósodó hatalmi ágból alárendelt szervezetté vált volna. Azt se feledjük, hogy az USA elnöke akkor az a Richard Nixon volt, aki a belpolitikában is gyakran lépett görbe utakra (Watergate-ügy), így a CIA és a chilei gazdaságban érdekelt multik könnyen meggyőzték őt és külügyminiszterét, Kissingert a puccs helyességéről.

A Pinochet-éra jogtiprásainak és a maffia stílusú sorozatos gyilkosságoknak nemcsak baloldaliak, de Allende és Pinochet törvénytelen módszereit egyaránt bíráló mérsékelt, alkotmányos kereszténydemokraták is áldozatul estek (pl. Bernardo Leighton). Pinochet titkosszolgálata nem kímélte a külföldi állampolgárokat és a száműzetésben lévő chileieket sem, merényleteket szervezett ellenük. De ügyében mindeddig valamennyi vádemelési próbálkozás zátonyra futott. Mi több, a despota a demokratikus fordulat után is megtarthatta tábornoki rangját és a főparancsnokságról való lemondása után örökös szenátori rangot kapott.

Valljuk be, igencsak groteszk lenne, ha a rendszerváltás után Biszku Béla vagy Czinege Lajos élethossziglani honatyaként ücsörgött volna a parlamentben. Miként az is furcsa, hogy egyesek az uralma alatt bekövetkezett gazdasági prosperitásra hivatkozva próbálják relativizálni Pinochet bűneit. A gazdasági eredmények nem mentik az elkövetett bűnöket (mint ahogy a Tienanmen téren véghezvitt mészárlás súlyát sem csökkenti a kínai gazdaság rohamos fejlődése). És Margaret Thatcher nimbuszát is joggal tépázta meg, hogy a tömeggyilkos védelmére kelt, amikor 1998-ban angliai útján letartóztatták. Pinochet, úgy tűnik, megússza a jogos büntetést. Csakúgy, mint a sortüzekért, brutális kínzásokért, egész országok megtizedeléséért felelős kommunista kollégái többsége.

Papp László Tamás
újságíró