A sok eszkimó, kevés fóka helyzetkép jellemzi leginkább az e-hulladék-kezelés pillanatnyi kilátásait: hat koordinátor (a gyűjtés és a hasznosítás gondját a gyártóktól-forgalmazóktól átvállaló szervezet) nyüzsög egy kicsi, idén legfeljebb kétmilliárdos "piacon", és nem biztos, hogy mindegyiknek jut elegendő nyersanyag, illetve munka fejében kapott hasznosítási díj.

A fogyasztót, illetve a környezetért aggódó adófizetőt ebből legfeljebb annyi érdekli, hogy lesz-e jelentkező az évente keletkező, mintegy 120 ezer tonnányi elektronikus hulladék átvételére és kezelésére. Jelentkező ugyan van bőven, de mindenki a nagy tömegben képződő, könnyen összegyűjthető anyagfajtákra utazik.

A rendszer lényege a gyártói felelősség: az eszközök gyártói, illetve első forgalomba hozói kötelesek gondoskodni az elhasznált berendezések visszagyűjtéséről és ártalmatlanításáról. Ezt a kötelezettséget hasznosítási díj megfizetése után átadhatják (többségükben át is adják) a koordinátoroknak, akik azután megszervezik a begyűjtést, és fizetnek a hasznosítóknak a feldolgozásért.

A magyarországi rendszer egyik jellemzője a túlságosan nagy feldolgozókapacitás. Jogos kérdés, hogy ha az e-hulladék-üzletben pénz van, akkor miért nem bízzák az egészet a piacra. A válasz - Kovács Árpád László, az Elektro-Waste Kht. ügyvezetője szerint - leginkább az, hogy haszon csak bizonyos területeken (például a számítógépek feldolgozásában) képződik, ugyanakkor az összes többi hulladékot, például a támogatás nélkül csak veszteséggel bontható monitorokat, hűtőszekrényeket is el kell takarítani. Méghozzá egyre nagyobb arányban - idén 22 ezer, jövőre 30 ezer, 2008-ban 40 ezer tonnányi e-hulladék hasznosítása az előírás.

A kommunális szolgáltatóktól (hulladékudvarokból, lomtalanításokból, a háztartási szemétből) ennek a mennyiségnek legfeljebb az 5 százaléka gyűlik össze. 10 százalékot a fogyasztók visznek vissza a forgalmazókhoz, 15 százalék pedig csere útján kerül ugyanoda (vélhetően azért ilyen kevés, mert a vevők egy része nem is tud a lehetőségről). A maradék, a teljes mennyiség 70 százaléka nem a lakosságtól, hanem intézményektől származik. Ráadásul a nagy tömegben "termelők" kihasználják a sok kht. támasztotta versenyt: tavaly még átlagosan 10 forintot fizettek nekik a hulladék minden kilójának elszállításáért, ma viszont már ők kérnek pénzt, kilónként akár 30-40 forintot, licitre kényszerítve a hulladékkezelőket.

A megoldás a közös begyűjtés megszervezése lehetne, erre azonban egyelőre csak a kht.-k egy része hajlik.