Pengeélen - 3
"Kis János első cikkének - Ami elkerülhetetlen, Magyar Hírlap, október 2. - megjelenése és az elnök előző esti tévényilatkozatának közzététele között, amelyet a cikk részletesen taglal, csak pár óra telt el. Biztosra vehető, hogy a cikkíró korábban megismerte Sólyom nyilatkozatát, mint a közvélemény. Nyilván ismerte a nyilatkozat mögötti érvrendszert is, melynek kimunkálásában tán maga is közreműködött." Ezt Debreczeni József írta e lap hasábjain (Az elnöki interjú margójára, Népszabadság, december 1.).
Debreczeni nem kevesebbel gyanúsít meg, mint hogy álarcot viselek: színlelem, mintha a magam nevében beszélnék, de valójában egy közjogi hatalmasság politikai játszmájának részese vagyok.
A vád ízléstelen és hamis. A nevezetes beszédről elhangzása után mintegy fél órával szereztem tudomást. Cikkem nem "a nyilatkozat mögötti érvrendszert" adja elő, melyet nem ismertem, hanem saját gondolataimat, melyeket viszont az államfő nem ismerhetett.
Amióta Sólyom László köztársasági elnök lett, nincs közöttünk kapcsolat. Ha magánbeszélgetésre hívna, köszönettel elhárítanám az invitálást, ahogy ezt más vezető állami tisztségviselőkkel is teszem. Hogy miért? Azért, mert időről időre magam is megjelenek a politikai nyilvánosságban - nem szakértőként, aki a gyakorlatra alkalmazott tudományos belátásokat közvetít, hanem közíróként, aki egy politikai álláspontot képvisel. Aki ezt választja, annak személyes hitelével kell szavaiért helytállnia. Nem keveredhet abba a gyanúba, hogy más - hivatalos - közszereplők tanácsadójaként vagy szócsöveként beszél. Nem egyeztethető össze önként választott szerepével, hogy magas köztisztségek viselőihez privát kapcsolat fűzze.
Debreczeni mindent arra a rosszhiszemű hipotézisre épít, hogy az elnök és köztem ilyen kapcsolat van. Álláspontom nem érdekli önmagáért. Azt bizonygatja, hogy Sólyom László nem érti a modern demokráciát, és titkos tanácsnoka is hozzá hasonló tudatlanságban leledzik. Íme. "Kis János ezt írja már említett cikkében: »a parlamentnek felelős kormányzást helyre kell állítani, és világossá kell válnia, hogy Magyarországot egy testület kormányozza, nem egyetlen személy«. Kis itt nemcsak a fogalmi gondolkodásban vét elemi hibát, de alkotmányismeretből is elégtelenre vizsgázik. 1. A parlamentnek felelős kormányzás a parlament és a kormány viszonyát érinti; a testületi kormányzás a miniszterelnökét és a miniszterekét. A két dolog egymással indifferens: a kormány centralizált vezetése nem érinti a kormány parlamenti felelősségét. 2. Az alkotmány (1990 tavaszától, az MDF-SZDSZ-paktum óta, melyet egyik részről Kis János kötött!) a miniszterelnök egyszemélyi hatalmát és felelősségét intézményesíti. A parlament neki és programjának szavaz bizalmat. A miniszterek nem a parlamenttől kapnak felhatalmazást, hanem a miniszterelnöktől. Ezt csak ő vonhatja meg tőlük: a parlament velük szemben nem kezdeményezhet bizalmatlansági indítványt. A magyar közjog szerint tehát nem a kormánynak van miniszterelnöke, hanem a miniszterelnöknek van kormánya. (A testületi kormányzás, amiről Kis beszél, a rendszerváltozás előtt volt érvényben, a kormány akkori neve: Minisztertanács.)"
Bírálóm téved. Az, hogy a kormány testületként működik-e, nem függ attól, hogy tagjait a parlament választja, vagy a miniszterelnök javaslatára az államfő nevezi ki és menti fel őket. A kormány testületként működik, ha döntései testületi vita és egyeztetés után születnek. Az MDF-SZDSZ-paktum megváltoztatta a közjogi viszonyt a kormányfő és miniszterei között, a testületi vita és egyeztetés elvét azonban nem írta felül. Ez ellen először Orbán Viktor intézett támadást, amikor a tényleges döntési hatalom jó részét a kancellárián központosította. Második kormánya megalakításakor hasonlóan járt el Gyurcsány Ferenc is. Ma lényeges ügyek a kancellária obskurus bizottságaiban dőlnek el, már azelőtt, hogy a miniszterek elé kerülnének. Szemben Debreczeni magabiztos állításával, "a kormány centralizált vezetése" a parlamentnek felelős kormányzást is kikezdi, mert olyan személyeket hoz döntési pozícióba, akik nem interpellálhatók. Ezt mindjárt a kormány megalakulása után többen kifogásolták. A miniszterelnök azt felelte: nincs gond, ilyenkor őt magát lehet interpellálni. Erről írtam, hogy "Gyurcsány mögött eltűntek a miniszterei", s hogy "világossá kell válnia, hogy Magyarországot egy testület kormányozza, nem egyetlen személy".
Cikke vége felé így ír Debreczeni: "Kis János a magyar liberális baloldal talán első számú szellemi és morális tekintélye. Méltán." Egy szellemi tekintély, aki semmit sem ért a közjogi paktumból, melynek egyik aláírója volt. Egy morális tekintély, aki hazug szerepben tetszeleg.
Nem tartok igényt megkülönböztetett tiszteletre. Arra a tiszteletre azonban igényt tartok, mely minden vitatott nézet megfogalmazójának kijár, s amelyet én is igyekszem megadni vitapartnereimnek. Igényt tartok a személyem iránti jóhiszeműségre és az álláspontom iránti őszinte érdeklődésre.
Debreczeni mindkét kívánalmat megsértette.
A tisztességes vita első feltétele, hogy a bíráló adjon számot ellenlábasa nézeteiről, melyeket vitat. Akkor most összefoglalom, mit képviseltem és képviselek a politikai válságban, melyet a kazettabotrány robbantott ki. Debreczeni eldöntheti, hogy meg kívánja-e határozni viszonyát ehhez az állásponthoz.
Ami elkerülhetetlen és Pengeélen (ÉS, október 6.) c. cikkeim szeptember végén-október elején íródtak. Vitába szálltak a - szocialista és liberális - baloldalon uralkodó helyzetértékeléssel, mely szerint Magyarországon nincs morális válság. Abból indultak ki, hogy a válság tényének makacs elutasítása képtelenné teszi a kormánypártokat a helyzet kezelésére, és ezért a parlamenti többség felmorzsolódásához, alkotmányos krízishez vezethet.
Morális válság van, állítottam, mert a miniszterelnök szavahihetőségébe vetett bizalom megrendült, és tovább erodálódott a kormánypártok - sőt az egész politikai osztály - hitele is. Nem tévesztettem szem elől, hogy Orbán Viktor a kormány és parlamenti bázisa elsöpréséhez keres támogatást a széles körű becsapottságérzésben és felháborodásban. De amellett érveltem, hogy a közvélemény fordulatát ettől függetlenül kell megérteni. A jobboldal haszonélvezője, nem okozója némelyek haragjának, mások elbizonytalanodásának. Nem lehet úrrá lenni a helyzeten, ha Gyurcsány Ferenc nem ismeri el, hogy hibázott; ha nem mondja ki, hogy átgondolta és sajnálja a történteket.
Fő megállapításom így szólt. Két választás közt az állampolgárok kollektív szuverenitása az Országgyűlés kezébe van letéve. Ott kell eldőlnie, hogy a miniszterelnöknek a történtek után van-e még felhatalmazása a kormányzás folytatására. Ahhoz, hogy a kormány megvethesse a lábát, első lépésben vissza kell vinni az ügyet a parlamentbe: föl kell vetni a bizalmi kérdést. A szavazást önkritikus beszédnek kell megelőznie, mely világossá teszi, hogy Gyurcsány nem az addigi gyakorlat folytatásához kér bizalmat.
A koalíció számára ésszerű választás lehet a bizalom megvonása is, írtam, de - a gazdaság jelenlegi, kritikus állapotában - csak akkor, ha van új jelölt, akinek a személyében a két frakció nagyon gyorsan meg tud egyezni. Ha nincs ilyen jelölt, akkor bizalmat kell szavazni a miniszterelnöknek.
A parlamenttől kapott bizalom azonban - folytattam az érvelést - csupán esélyt ad a közbizalom visszaszerzésére, de nem helyettesíti és nem teszi feleslegessé azt. Ehhez további erőfeszítések sokaságára van szükség. A polgároknak garanciákat kell kapniuk, hogy a sajnálkozás és a változtatási szándék komolyan vehető. Ebben az összefüggésben beszéltem - a pénzügyminiszter menesztése és más lépések mellett - a kormány testületi működésének és parlamenti felelősségének helyreállításáról.
Azonnalra szóló javaslatom - akár volt része a történet alakulásában, akár nem - megvalósult. A többi javaslatból - egyelőre? - semmi nem lett. Igaz, a kormányfő ígéretet tett a miniszteri felelősség megerősítésére. Arról is beszélt, hogy a fejlesztéspolitikai kormánybiztosból minisztert - interpellálható tisztségviselőt - csinál. Időnként felröppen a hír, hogy valamikor a költségvetés elfogadása után átalakítják a kormányt, és a távozó személyek közt lesz a pénzügyminiszter is. Összbenyomásom mégis az, hogy helyzetének megszilárdulása azt a hamis érzetet kelti a kormányzatban, mintha most már nem kellene mást tenni, mint folytatni a kormányzást. Ez volt Pengeélen - 2 c. cikkem megírásának egyik indítéka (ÉS, november 3.).
A másik indíték az volt, hogy úgy ítéltem meg, október 23-án a válság első szakasza fordulópontra jutott. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány elsöprésének kísérlete nem folytatható tovább, a Fidesznek vissza kell vonulnia az utcáról. A jobboldal stratégiai választás elé került. Ha kitart amellett, hogy a kormány illegitim, tehát nincs miről beszélni vele, akkor kizárja magát a politikai folyamatokból. Nemcsak parlamenti ellenzékként, hanem önkormányzati többségként is megbénul, hisz az önkormányzatok anyagi eszközeik nagyobb részéhez a kormánnyal való dialógusban jutnak hozzá. Ez kezdeményezési helyzetbe hozza a kormányoldalt.
Nem biztos azonban, gondoltam, hogy fel is ismeri a kezdeményezés lehetőségét - és egyben parancsoló szükségességét. A végrehajtó hatalom birtokában ugyanis az ellenzékkel való párbeszéd hiányában is cselekedni tud. De ez az előny nagyon viszonylagos. Fájdalmas reformokat kell a társadalommal elfogadtatnia. Nem elég, hogy a közvélemény belenyugodjon a szabályok módosulásába. Ahhoz, hogy az új szabályok sikeresen működjenek, emberek százezreinek, millióinak kell változtatniuk megszokott magatartásukon. Ha azzal számolnak, hogy a következő kormány majd mindent visszacsinál, nem fognak érdemben változtatni. A reformok sikeréhez szükség van valamiféle türelemre az ellenzék részéről.
Azt állítottam tehát, hogy mindkét oldalon komoly érdekek fűződnek a helyzet rendezéséhez, s hogy azt csak együtt rendezhetik. A kezdeményezésnek azonban a kormányoldalról kell kiindulnia: a kormány van abban a helyzetben, hogy gesztusokat tegyen. Cikkemben és két interjúban (Népszabadság, november 8., Heti Válasz, november 9.) sorra vettem, hogy milyen gesztusokra gondolok.
Nem sokkal ezután a miniszterelnök - ismét csak: akár hozzájárultak ehhez megnyilatkozásaim, akár nem - meghirdette a gesztusok és tárgyalás politikáját. Ezt üdvözlendő fordulatnak tartom, bár úgy hiszem, ami eddig történt, nem ad okot az elégedettségre.
A kormányfő kétféleképpen nyithat az ellenzék felé. Nyithat úgy, hogy célja nem több, mint olyan helyzeteket teremteni, amikor a másik fél nem térhet ki a nyilvános találkozó és kézfogás elől. Ez ügyes politikusra valló húzás, mert azt a képzetet kelti, hogy nem kell komolyan venni a Fidesz "persona non grata" retorikáját. De lehet nyitni úgy is, hogy ez előnyössé és egyben a vereség beismerése nélkül végrehajthatóvá tegye a jobboldal számára a visszalépést - pontosabban, az előrelépést - a baloldal mint a közös alkotmányon belüli versenytárs és partner elfogadása felé. Ebben a felfogásban a két oldal versenytársa egymásnak, az alkotmány keretei közt küzdenek a hatalomért és rivális terveik megvalósításáért. Azonban partnerek is, mert együtt tartják fönn a köztársaság alkotmányos intézményeit, és el is fogadják egymást e közös vállalkozás legitim részeseinek.
Az utóbbi stratégiát az alkotmányos partnerség ajánlatának nevezném. Ez államférfihoz illő stratégia volna. Nem pusztán az akut válság lezárulásához segítene hozzá. Megkezdené új demokráciánk krónikus bajainak orvoslását.
Egyelőre (?) az ügyes politikai húzásoknál tartunk.
Ismerem a választ: amíg a Fidesz elnöke Orbán Viktor, nincs esély az alkotmányos partnerség felé való elmozdulásra. Nem vitatom, Orbán politikai jövője attól függ, hogy sikerül-e megakadályoznia a két oldal közti párbeszéd kibontakozását. Azt állítom azonban, hogy Orbán, miután elvesztett két országgyűlési választást, eltékozolta a megnyert önkormányzati választás szinte teljes hozadékát is. A lövészárok-politizálás, melybe a Fideszt belevitte, megbukott. Kudarcát ideig-óráig leplezheti a várakozás, hogy tavasszal a nép majd egy emberként lázad fel a kormány szükségintézkedései ellen. Ez a jóslat azonban nem fog beteljesülni. Az idén ősszel az ország eljutott a szakadék széléig. Lenézett a meredélybe és visszahőkölt. Békét akar.
A baloldal nem mondhatja meg, hogy ki legyen a Fidesz elnöke. De sokat tehet azért, hogy bárki legyen az, ne legyen könnyű visszatartania pártját a közeledéstől az alkotmányos partnerség felé.
Ezek, röviden, a politikai gondolatok, melyeket az elmúlt hónapokban képviseltem, s melyekből a következő hónapokban kiindulok. Ezeket bárkivel készséggel megvitatom.
Debreczeni Józseffel is.
Kis János
filozófus
