Lujzi néni öröksége és a titkos kincsek
Állami gyerekként került kiscselédnek a Blaskovichokhoz. Szolgálta a két Blaskovich fivért, Györgyöt és Jánost, akik végrendeletükben is igyekeztek gondoskodni róla: a park végében telket, házat, a házba bútorokat és egyéb használati tárgyakat kapott. A végrendelet Gócsáné Móró Csilla, a kúriában működő múzeum igazgatója szerint máig sem került elő, pedig kereste-kutatta minden szóba jöhető helyen.
Lista azért nem készült a hűséges alkalmazottra hagyott és neki ajándékozott holmikról, mert azok akkoriban nem képviseltek különösebb értéket, a család személyes használati tárgyai voltak. Elvégre ki akart volna lajstromozni evőeszközöket - még ha azok ezüstből vannak is - vagy a teraszbútorokat, amelyeken a Blaskovich fivérek a korabeli fényképek tanúsága szerint napsütötte délutánokon oly szívesen üldögéltek. És ki merné kétségbe vonni, hogy ajándékozás révén került a hűséges alkalmazotthoz a medál, amelyet Lujzi néni templomba menet szokott feltűzni a blúzára - s amelyet a fivérek édesanyja, Blaskovich Marcella is nagyon szerethetett, hiszen festményen, fotográfián is ott díszlik a ruhája nyakán. Vagy azt állítani, hogy a herendi porcelán étkészletet, a festményeket nem ajándékba kapta.
Csakhogy közben eltelt jó sok idő. A ládaszekrény például közben bútortörténeti ritkasággá lépett elő. S különben is: a Blaskovich-múzeum az ország egyetlen olyan kúriája, amelynek berendezése a második világháborút is sértetlenül átvészelte. A Blaskovichok gyűjtőszenvedélyének köszönhető, lajstromozott műgyűjteményen kívül ma már muzeális anyagnak számít a nappali, a szalon, a dolgozószoba berendezése is. Ennek tárgyaiból a múzeumnak jó néhányat meg kellett vásárolnia Lujzi nénitől - eddig mintegy hárommillió forint értékben -, hogy a középnemesség kultúráját és tárgyi emlékeit bemutató kiállítást a nagyközönség elé tárhassa.
A vásárlás tényét pedig nehezen veszik tudomásul a faluban. Lujzi néninek ugyanis nem volt rokonsága, az asszony a kúriának oly szerves tartozéka volt, hogy el sem lehetett képzelni az ottani életet nélküle. Ötven évig teremőrként dolgozott, s 2002-ben - épp, amikor a múzeum fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepelték - Lujzi néni hűségének elismeréseképpen átvehette a Parlamentben a Magyar Köztársaság Aranykeresztjét. Kimondatlanul mindenki úgy volt vele: ha Lujzi néni már nem lesz, a megérdemelten a birtokában lévő értékek visszaszállnak majd a múzeumra, a közösségre.
Ha Gócsáné Móró Csillának nem jut eszébe, hogy a múzeumot fenntartó Pest megyei önkormányzatnak életjáradéki szerződést kellene kötnie a 2002-ben visszavonulni készülő, betegeskedő idős asszonynyal, talán így is történt volna. Lujzi néni azonban a jó szándékú ajánlat hallatán igen megijedhetett. Azt hitte, a halálára spekulálnak, kisemmizik. A múzeum igazgatója azt állítja: hiába igyekezett elmagyarázni, hogy minden marad a régiben, lakhatja továbbra is a házat, élhet a megszokott tárgyak körében, ráadásul kevéske nyugdíját rendszeres jövedelemmel toldják meg - az idős hölgy nem csak hogy az évtizedes, családinak mondható kapcsolatokból vonult vissza, hanem sietve eltartási szerződést kötött két helybeli férfiemberrel.
Erre már a múzeumnak is lépnie kellett valamit: védett örökséggé nyilváníttatta a Lujzi néni házában lévő Blaskovich- tárgyakat, s elkezdte azokat visszavásárolni.
A két férfi közül, akikkel Lujzika néni az eltartási szerződést kötötte, egyikük készségesen szóba állt velünk a zöldségboltjában. Az idős hölgy egy angyal - mesélte a férfi -, akit a másik eltartóval együtt mindketten régóta ismernek. Az asszony maga ajánlotta fel, hogy kössenek szerződést, s ez a viszony remekül működik. Hol egyikük, hol másikuk viszi fodrászhoz, szállítja házhoz a baromfitápot, végzi a ház körüli férfimunkákat, mert különben Lujzi néni jó fizikai és szellemi képességek birtokában minden egyébről maga gondoskodik. Takarékba tette a múzeum által megvásárolt holmik ellenértékét is, beosztja a nyugdíját. Hogy a falu "szája" mit beszél nyerészkedésről, s hogy netán titkos kincsekről találgat, azzal nem törődik.
A tápiószelei múzeum hét szobájában a nemzedékeken át gyűjtött kincsekből összeállított kiállítás páratlan gazdagságban őrzi a magyar köznemesség tárgyi emlékeit. A Blaskovich fivérek - akiket a településen ma is csak úgy hívnak, "a bácsik" - egész életüket annak rendelték alá, hogy az öröklött anyagot megőrizzék és tovább gyarapítsák.
Lujzi néni, aki bekötött szemmel is kiismerte magát, ma már be sem teszi ide a lábát. S hogy, hogy nem, látogatásunk másnapján a kertjéből a kastélyparkba nyíló átjáró - ahol mindig is közlekedett - kapujára lánc és lakat került.
