Erre valakinek a valakije megbetegszik az együttesből, és lemondták az összes Csendes-óceán környéki fellépésüket. Jött aztán a november, amikorra új koncertet terveztek be, de ekkor mindjárt hármat is (stadion helyett 40000es fedett aréna lett a helyszín). Bono atya valószínűleg tudta, hogy néhány nappal korábban a dalai láma prédikál Japánban, és neki bizony felül kellene múlnia a tibetit. 

A dalai lámát a tokiói szumós versenyek színhelyén, a Kokugikan-csarnokban hallgattam meg. A hirosimai előadása – ahol Desmond Tutuval, a Nobel-békedíjas, apartheid-harcos dél-afrikai püspökkel vagy három-négy percen keresztül nevetgéltek a színpadon – állítólag sokkal jobban sikerült, mint a fővárosi.

 A tokiói beszéd kevesebb üzenettel, de annál több karizmával arról szólt, hogy a jóságos szív miképp vezethet az egészséghez és a boldogsághoz. Ahogy ez az energetikus öregember felment a színpadra, körbenézett, majd feltette bordó szemellenzőjét (zavarják a reflektorok), élményszámba ment, a mozdulatokból sugárzott az erő. Az apró rezdülések (pl. orrfújás a mikrofonba egy olyan országban, ahol az emberek folyamatosan szipognak, és az egyik legnagyobb bűn társaságban orrot fújni) pedig annyira őszintének és természetesnek tűntek, hogy azok minden társadalmi elvárást, etikettet felülírtak. A hat-nyolcezres hallgatóság pedig mosolyogva, feltöltődve mehetett haza az előadás végén, még annak ellenére is, hogy az üzenet nem nagyon jött át.

Aztán jött Bono és Edge atya a szaitamai arénában. Szerencsémre, tudtom nélkül a küzdőtér legelső, legjobb blokkjába kaptam helyet (a küzdőtéri helyek elosztása is sorsolással történt), így szinte meg is érinthettem a zene pápáját és az emberi jogi aktivisták bíborosát. City of blinding lights, azaz a vakító fények városa, ezzel kezdtek a fiúk, természetesen Tokióra utalva (egyik kedvenc U2 számom). Aztán jött a Vertigo, és beindult a majd’ húszméter magas elektronikus-kivetítős, hiperszuper színpadháttér is, mindenféle hipnotizáló formával, hívogató alakzattal.

 Jól transzba estem tőle én is. Teljesen olyan volt, mint egy hipnotizáció. A Beautiful day után, amit Bono szinte mellőlem énekelt, sem én sem más nem tudott nemet mondani a mesternek, aki közben előjött a Közel-Kelet, az afrikai éhezés, a háborúk, a szegénység és az AIDS súlyos kérdéseivel (másnap volt az AIDS-világnapja). Az óriáskivetítőn alapítványok emailcímei meg telefonszámai jelentek meg, amit majd’ mindenki feljegyzett vagy lefényképezett. Aztán Bono egy japán kislányt húzott fel maga mellé a színpadra, aki együtt énekelt-ordibált a zenekarral. Őt is megigézték. Állítom, ha Bono azt mondja a „szeánsz-koncert” alatt, hogy akkor most mindenki ugorjon fejest a tokiói Szumida folyóba, akkor az emberek azt is megteszik. Bármit kérhetett volna azon az estén, teljesítették volna neki.

Előző nap a U2-énekes a japán miniszterelnökkel találkozott, és egy Bono-stílusú, AIDS-kampányos, Armani-napszemüveget adott neki.  A konzervatív kormányfő pedig a poén kedvéért (vagy Bono szuggerálásának eredményeképp?) a szemüveg felpróbálását a „húúú, de cool” kifejezéssel kommentálta.

A japán miniszterelnök nem fogadta (nem fogadhatta – Kína ugyanis tiltakozott volna) az emigrációban élő tibeti vezetőt. Kíváncsi vagyok, hogy vajon a dalai láma rá tudta volna (vagy rá akarta volna) venni Abét, hogy próbálja fel a buddhista szemellenzőt.

Minden tiszteletem a dalai lámáé, de 2006. novemberében, Tokióban, prédikációban és meggyőzésben egy-nullra az ír zenekar nyert. Bár, ezt gondolom őszentsége sem bánja, hiszen a U2 emberi jogi tevékenysége és a tibeti vezető gondolatai azonos irányba mutatnak.

(nolblog)