Még a Polgárok Házában tartott "gyásznapi emlékezésen" is jó taktikai érzékkel átengedte a főszerepet Martonyi Jánosnak, Tőkés Lászlónak - miközben a Szabadság téren gyűlésező szélsőségesek nemcsak Gyurcsány Ferenc, hanem az ő nevét is szájukra vették (igaz, nem ugyanazért).

Vagyis, ha a Fidesz megtalálta is a módját, hogy december 5-én kifejezésre juttassa "szomorúságát", aligha állítható, hogy túlzásba vitte volna a dolgot. Orbán háttérbe húzódása is kétségkívül erre utal. Csak találgathatunk egyelőre, mi lehet ennek az oka.

De függetlenül attól, mi jár a Fidesz-elnök fejében, abban azért már nagyjából biztosak lehetünk, hogy határon innen és túl gyakorlatilag kifulladt a kettős állampolgárság körül keltett rosszízű és teljesen felesleges jobboldali kampány.

Az élet ment tovább a legutóbbi két évben is - egyszerűen Európa vette le az ügyet a napirendről. Azzal, hogy éppen az említett időszakban az unió a korábbinál sokkal szélesebb és kontúrosabb európai perspektívákat tudott mutatni Közép-Európának.

Ami mindebből a Kárpát-medencei magyarság szempontjából a legfontosabb: Románia januári EU-csatlakozása. Ezzel ugyanis a térségben élő magyarság túlnyomó többsége egyazon politikai és gazdasági közösség részévé válik. És minden jel szerint nem kincstári optimizmus azt gondolni: az említett közösségben minden esély megvan rá, hogy a Kárpát-medencében élő nációk mindegyike - beleértve a magyart is - gazdasági, szociális, kulturális és politikai értelemben egyaránt felfelé nivellálódhasson. Fokozatosan megszüntesse a történelmileg kialakult periferiális helyzetet, leszakadást. E folyamatban - mint tudjuk - vannak buktatók, és nyilván lesznek is még ilyenek szép számmal. Nyilván belátható ideig nem szűnnek meg régiónkban például a nemzeti ellentétek - miként ezt a magyar-szlovák viszony alakulása (pontosabban: mostani romlása) is bizonyítja.

De éppen a tegnapi Schengen-döntéssel reális esély kínálkozik a határok további bontására; és nemcsak fizikai értelemben, hanem előbb-utóbb talán a térségünkben élő, egymásra oly gyakran acsarkodó népek lelkében is.

Mindenekelőtt persze a magunk ügyeit kellene végre elrendezni egymás között. Ebben az anyaországnak és a határon túli magyar közösségeknek egyaránt megvan a maguk dolga és felelőssége. A két évvel ezelőtti referendum botránya például alaposan összekuszálta e tekintetben a helyzetet: a magyar-magyar kapcsolatokat a mélypontra juttatták. A határon túli radikális kisebbségi vezetők előbb magyarságból akarták kioktatni a hazai választókat, aztán pedig látványos haragszomrádot játszottak, és minden anyaországi gesztust lefitymáltak. De tulajdonképpen Gyurcsányék is megérték a pénzüket: azzal például, hogy hagyták magukat annak idején beleráncigálni egy meddő kampányba, sőt huzamos ideig még bűntudat is gyötörte őket a referendum kimenetele miatt. Pedig mint az azóta beterjesztett és jórészt elfogadott kisebbségi csomagok bizonyítják: minderre nemigen volt okuk (leginkább még az unión kívül maradó magyar közösségek érdemelnének részünkről nagyobb figyelmet).

A kilábalás eddig mégsem történt meg, az anyaország és a határon túli magyarság újbóli egymásra találása várat magára. Legfeljebb annyi állítható e pillanatban viszonylagos biztonsággal, hogy a feszültségek valamelyest enyhültek a legutóbbi hónapokban, a ráció végre mintha felülkerekedni látszana az érzelmeken, a hisztérián. Igaz, az eddigieknél már csak jobb jöhet.