Az alkotmány szerint mindenki jövedelmi és vagyoni viszonyai szerint köteles hozzájárulni a közterhekhez. A vagyon statikus és dinamikus elemekből áll. A jövedelemhez és a forgalomhoz köthető adók, illetékek csak a dinamikus elemeket, a vagyon megszerzését, illetve átalakulását követik, a vagyon meglétének statikus állapotát, magát a vagyoni helyzetet nem veszik figyelembe. Sem az alkotmány, sem az igazságosság követelményeit nem elégíti ki az az adórendszer, amelyben nincsenek olyan elemek, melyek erre is képesek. Ha arra gondolunk, hogy egy-egy életünket meghatározó vagyonelem megszerzése hány év kemény megtakarítást jelent egy ember életében, ha nem rendelkezik még vele, akkor belátjuk, hogy nem a jövedelem, hanem a tulajdonolt vagyontárgyak azok, amik ténylegesen meghatározzák az állampolgár vagyoni helyzetét.

Nyilván olyan vagyont lehet megadóztatni, amit az állam adminisztratív úton követni képes. Ilyen lehet az ingatlan a telekkönyv alapján, és az értékesebb - nyilvántartható - ingóságok, amelyek közül a gépjárművet már nálunk is adóztatják. Az ingatlan követhető, adóztatható a legegyszerűbben, erre már sok országban dolgoztak ki eredményes - bár nagyon eltérő - rendszereket. De hosszabb távon szerintem magát a pénztőkét és más ingóságokat is célszerű lehetne megadóztatni.

A hatalmas gazdasági és morális károkat okozó szürke-fekete gazdaság visszaszorítására is föl lehetne használni az ingatlanadót. Ez csak azon múlik, hogy gyors költségvetés-javító intézkedést kívánunk bevezetni, vagy valódi reformmal olyan szabályozást kidolgozni, amely egyszerre vizsgálja az adózó jövedelmeit és vagyonát.

A jövedelmi típusú adókkal, elsősorban a személyi jövedelemadóval olyan általánosan kiszabott, alapterület, típus és helyrajzi fekvés alapján meghatározott ingatlanadót lehet szembeállítani, amelyet főszabályként valamennyi ingatlan után fizetni kellene. Ha a jövedelemadó eléri azt a mértéket, amely fedezi az ingatlanadó összegét, akkor az részben vagy egészben jóváírhatóvá válhat, ha nem, akkor azt kiegészítve lehetne elérni a közteherviselésnek azt a szintjét, amely az adózó általános vagyoni helyzetének megfelel. Kivételt csak szigorú szabályok szerint, szociális alapon lehetne tenni - hiszen a bejelentett jövedelem is általánosan adózik. Kivételezett lehet például az ingatlanban egyedül élő, más jövedelemmel nem rendelkező nyugdíjas tulajdonos. Mivel az ingatlan általában nem egy személy vagyonát képezi, nem kerülhető meg a családi adózás kérdése sem.

A legális foglalkoztatottság alacsony mértéke s a minimálbérre bejelentett alkalmazottak irreálisan magas száma miatt az ingatlanadó hozzájárulna a közteherviselés kiszélesítéséhez is.

A vállalkozások bevonása az ingatlanadóztatásba véleményem szerint rendszeridegen elem lenne (amellett, hogy közgazdasági érvek is szólnak ellene). A vállalkozás számára az ingatlan értékét az eredményéhez való hozzájárulása határozza meg. Már azzal is növelhető lenne a költségvetés bevétele, ha végre bezárná a törvényhozó az illetéktörvényben szereplő kiskaput, és a tulajdonosváltást az ingatlant birtokló vállalkozás esetében is általánosan kísérné a (magányszemélyekéhez hasonló) illetékfizetési kötelezettség.

Nincs könnyű helyzetben a kormány, amikor megteszi az első lépést a vagyoni adózás rendszere felé. Egyik oldalon egy súlyos gondokkal küzdő, gyors megoldásokat váró államháztartás áll, a másikon egy 16 éves késedelem a közteherviselés tényleges megvalósítására. Ahhoz, hogy a mostani helyzetben egy további adónemet elfogadjon a lakosság, nem elég, ha pusztán a bevételre koncentrálunk, s csupán azt akarjuk elhitetni, hogy nincs más lehetőség. Határozott lépéseket kell tenni a jövedelemadó oldalon is, a meglévő vagyon és a jövedelem adóztatását egyszerre és összehangolva kell mozgatni.

A szerző közgazdász