Igaz, a legutóbbi hetekig tartó kormányzati tétovázásnak és toporgásnak volt még egy kevéssé várt hozadéka is: a Sólyom László körül tömörülő, nagyobbrészt kormánykritikus kisebbségi szakértői garnitúra (igaz, egy-másfél éves késéssel) kezdi elismerni, amit a baloldalon már régen állítanak. Mármint hogy a "magyar nemzetpolitikának új megoldásokat, új nyelvet kell találnia, új párbeszédeket kell kezdeményeznie, mert a régiek már nem, vagy alig működnek" (Ablonczy Balázs-Bitskey Botond: Új párbeszédet - új nemzetpolitikát - Népszabadság, november 30.).

Egy ilyen dialógushoz persze a legalkalmasabb hely az Országgyűlés lenne, csakhogy - mint legújabban a Szülőföld Alap vitája is mutatja - kilátástalan dolog ilyesmiben reménykedni. Az említett vitában a fideszes honatyák úgy tesznek, mintha a kisebbségi intézmények gépezete tökéletesen szuperálna, és vétek volna akár csak egy csavart is kicserélni rajta. Szerintük, aki reformálni akar, az "bedarál", "szovjetizál" és "halottszagú" ügyek mellett kardoskodik.

Mindezt nehéz másként értelmezni, mint hogy a legnagyobb ellenzéki párt nem hajlandó szerepet vállalni a magyar-magyar kapcsolatrendszer megújításában. Ez persze elég nagy baj. Hiszen tipikusan olyan ügyről van szó, ami konszenzust követelne; enélkül aligha képzelhető el egy időtálló reform kereteinek a kialakítása.

Ennek ellenére e reformnak most neki kell vágni, még akkor is, ha ennek dimenziói esetleg kisszerűbbek lesznek annál, mint ahogy egyébként, ötpárti parlamenti egyetértés esetén lehetnének. A működés elvei tisztázottnak mondhatók. Ezekbe nehéz belekötni (átláthatóbb, hatékonyabb támogatási rendszer, a pártpolitikai beleszólás visszaszorítása). Németh Zsolték is inkább csak az intézményi reformot tartják elfogadhatatlannak - főleg a HTMH és a MÁÉRT, valamint a határon túliaknak szánt pénzek elosztását végző alapítványok megszüntetését. Elkeseredettségük tulajdonképpen még érthető is - az említett hálózatot ugyanis vagy ők találták ki, vagy ők fejlesztették olyan szintre, hogy hibátlanul finanszírozta eddig az ő Kárpát-medencei klientúrájukat (is).

Felvetődik a kérdés: mennyiben jogos a Fidesz gyanakvása, hogy most valami olyan következik, amiből ők és klientúrájuk kimaradnak, de jön a másik? Bizony ez megtörténhet. Ha bárki mifelénk a politikában pártatlan közfinanszírozást hirdet bármilyen címen - azt csak becsületszóra nehéz elhinni. Most is nyilván kevés, ha a kormány csupán azt ígéri a Szülőföld Alap esetében, hogy a pártoknak nem lesz hozzáférésük a kasszához. Első ránézésre ugyanis csak annyi állapítható meg viszonylagos biztonsággal, hogy a pártok távolabb tarthatók majd a pénzosztó instanciáktól. De az csak menet közben derülhet ki, mennyire távol? Elég távol-e ahhoz, hogy e pénzek végre tényleg ott kössenek ki, ahol a legnagyobb szükség van rájuk a határon túl?