Valószínűleg sosem fog kiderülni, hogy ki és miért mérgezte meg Alekszandr Litvinyenko volt orosz kémet. Ha mégis kiderül, semmilyen biztosíték nem lesz arra, hogy az igazság, csak az igazság és a teljes igazság kerül napvilágra. Minden bizonnyal az is titkos marad, hogy kik és hogyan nyomozták ki az igazságot.

Most csúnyát mondok: és ez így van jól.

A kémkedés nem "csupán" hírszerzés ugyanis. Hanem pótolhatatlanul fontos bizalomerősítő eszköz. Ha X állam pontosan tudja, mik Y ország szándékai, akkor higgadtabban és jobban reagál. Sokan úgy vélik, hogy az egész első világháború ki sem tört volna – legalábbis nem így -, ha a korabeli nagyhatalmak jobban értik és látják egymás igazi törekvéseit. Irak minapi lerohanása biztosan másképp történt volna meg – ha egyáltalán megtörtént volna -, ha a nyugati és az orosz hírszerzés pontosabb információkkal rendelkezik Szaddám Huszein valódi erejéről, állapotáról. A kémkedés tehát – elvben, a maga paradox módján – nem gyengíti, hanem erősíti a nemzetközi biztonságot. Ha titkos marad.

Persze: az infót meg kell szerezni, fel kell használni, a forrását meg kell védeni – és persze, az ellenérdekű fél szempontjából nézve mindezt meg kell akadályozni. A nemzetállamok megszilárdulása óta ennek a játszmának az államrezon, vagyis az ésszerű államérdek adja meg a szabályait. Bármennyire kíméletlen, sokszor brutális és persze törvénytelen módszereket vetettek be egymás ellen, a kölcsönös akcióknak értelmes oka: az állam valamilyen konkrét, tényleges érdekének védelme.

Ha így nézzük, Litvinyenko ilyen látványos likvidálása egyáltalán nem volt Putyin orosz államának érdeke. Egy kirúgott, majd dezertőr ügynököt sokkal simábban, feltűnés és nyom nélkül el lehet tenni láb alól – de nem is nagyon van értelme. Hiszen amit tudott, azt már úgy is átadta az ellenfélnek. Az esetleges későbbi árulókat egy-egy ilyen megtorló kivégzés ugyanúgy nem igazán tartja vissza az átállástól, ahogy a halálos ítélet veszélyének sincs igazán elrettentő hatása a köztörvényes bűnözőkre, statisztikai és lélektani tény. Putyinnak sokkal többet ártott az ügy, mint amennyit esetleg hozott volna, már így is elég rossz az imázsa külföldön.

És ártott az ügy Putyin fő ellenfelének, a Londonban élő Borisz Berezovszkij mágnásnak is (aki nem sokkal az ügynök halála előtt találkozott Litvinyenkóval). Rendben, le akarta járatni még inkább Putyint. De azt Berezovszkij éppen nem akarhatja, hogy olyan nagy válság pattanjon ki, amelynek láttán az "orosz nép" kikövetelje: alkotmány ide vagy oda, Putyin legyen újból, harmadszor is elnök.

És árt az ügy az orosz titkosszolgálatnak is. Polónium-kétszáztízzel megmerényelni valakit, hát ez még annál is rosszabb, mint gépágyúval kisverébre. Ilyesmivel csak lebukni és kompromittálódni lehet.

Idegesek a britek is, hát hogyne. Londonba bejutott a polónium, hátborzongató. Az is, hogy a királyság nem tudta megvédeni a hozzá átállt kémet. Ki fog ezentúl angolokhoz átpártolni?

Ha tehát a hivatalos világban senkinek sem érdeke, akkor nyilván az alvilág… Hiszen Litvinyenko, mielőtt kirúgták, a korrupció-ellenes osztagot vezette az orosz titkosszolgálatnál. Márpedig akkor nem csak annak léphetett a tyúkszemére, akit az államapparátusban meg akartak vesztegetni, hanem és főleg annak, aki éppen korrumpálni akart valakit. És mostanában több orosz bankvezért, főrendőrt és újságírót is megölettek, mert "rosszkor és rosszul" lépett föl a korrupció ellen (egyáltalán: lépett, vagy lépni akart ellene). Az is lehet, hogy a sugárzó anyagok feketekereskedelmében történt valami. De még az is lehet, hogy Litvinyenko valamilyen "csempészbaleset" áldozata lett.

Annyi biztos, hogy a Litvinyenko-rejtély újabb és súlyos bizonytalansági tényező, ami a külpolitikától a nemzetközi szervezett bűnözésig, a terrorizmustól a tömegpusztító eszközök ellenőrzéséig bajt sugároz – és mérgezi a légkört.