Az úgy van, hogy a nagybátyám időnként felhív:

- Na, mit szólsz a Kispesthez?

Mit szólnék.

Mit is szólhatnék.

Mindenesetre a vonatkozó kérdés alkalmával rendszerint nagy levegőt veszek, és azt válaszolom, hogy nézd, Kiskutyám, az élet, ugye, úgy is tovaszáll; ám, hogy a kérdésre is feleljek, a korábbi ámult csodálat, sajnos, kvázi munkaköri kötelességgé lényegült, ami nagyjából azt jelenti, hogy nézek én bajnoki és válogatott meccset, de, de, de. Magam fölhúzására, esetleg érfelvágására már nem vetemednék, gondolatilag és gyakorlatilag se, mert ez ilyen, és kész. Megállt az idő. Ugyanazok az emberek. Ugyanazok a nyilatkozatok. Nincsen remény. Nincsen remény. Illetve, azzal talán lenne valamicske, hogy nálunk is divatba jött az akadémiásdi, ugyanakkor ezt 1960-tól kellett volna és mintegy magyarországilag; mit oldhat meg egy-két üzletember, a nagy egész konkrét kérdést semmiképpen sem.

Mármost a nagybátyám rendre becsületesen végighallgat, ám érzem én abból a hallgatásból, hogy... A legutóbb is mikor jött a telefon? Hétfőn, a Honvéd-Vasas rangadó 87. percében:

- Nézed ezt, Kiskutyám? Elkeserítő. Nincs a Kispestnek egy támadása...

Ekkor majdnem megkérdeztem, hogy és a Vasasnak van-e, de kivételesen empatikus maradtam. Jól tettem, mert a következő kérdés már ez volt:

- Most mi lesz így a Kispesttel, Kiskutyám? Kiesik, Kiskutyám?

Ez a szép.

Ez a felvetés, ez a már-már sírásba hajló könyörgés, amely mögött az van, hogy én, a másik Kiskutya, most aztán igenis tegyek valamilyen bátortalan ígéretet arra vonatkozólag, hogy nem, nem, nem esik ki a Kispest, sőt, érmet nyer, aranyat. Mindazonáltal tényleg mondanom kellett valamit.

- Az van, hogy szerintem az új tulajdonos... Tudod, és aztán csinál ő is egy akadémiát, és akkor nem csak az lesz, hogy újra dicsőség lesz a Kispest mezében játszani, és mindenki méltó Cucu meg Öcsi hírére, hanem... Tele lesz a válogatott kispestivel, visszaköszönnek majd az ötvenes évek, már a pályán, és, és, és...

Valószínűleg megindító lehettem, mert a nagybátyám, a nagy képeslap- és újságcikkgyűjtő, a régi pesti élet és kávéházak tudora, relikviák biztos őre, a hős futballimádó művész szerdán elém tett egy korabeli lapot:

- Hány válogatottat látsz itt, Kiskutyám?

És tényleg.

"Április 11-én, vasárnap Magyarországon és Ausztriában sorra kerülő magyar-osztrák labdarúgó-válogatott találkozókra a következő magyar csapatokat jelölték ki."

Csak nézek. Azt tudtam, hogy anno A, B meg C válogatottat is lazán kiállítottak, és mindegyikben futballisták játszottak, de a névsort olvasva mégis csak más. Az A(rany) csapat így állt fel: Grosics - Buzánszky, Lóránt, Lantos - Bozsik, Zakariás - Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Tartalékok: Faragó, Kárpáti, Palotás. A B meg így festett: Henni - Kovács II., Börzsei, Palicskó - Kovács I., Bányai - Sándor, Machos, Szusza, Aspirány, Tóth (a Dózsából). Aztán akadt egy aznap Linzben szereplő nemzeti csapat is, amelyben - tényleg csak a többi közt - Gellér, Bundzsák és Illovszky kapott helyet, és hát Grazban sem maradtak meccs nélkül, ahová (mások mellett) Ilku, Rákóczi, Kispéter, Dékány, valamint Keszthelyi utazott. Emellett volt egy Sztálinvárosba rendelt együttes is, például Kotásszal (E válogatott?), miközben az utánpótláscsapat halfsorát Mátrai, Várhidi és Sárosi alkotta, előttük Szojka, még előrébb Csordás vitézkedett, s akkor a Bécsben vizitáló ifistákról még egy szó nem esett.

Na jó, mondtam erre, szerintem tényleg nem esik ki a Kispest.