És ami talán még ennél is kéjesebb, bár illetlen öröm: tulajdon kortársai, az egykori nagyágyúk - Robert Redford (70) és Dustin Hoffman (70) - sehol sincsenek a sorban, ha a néző aszerint ül be a moziba, hogy melyik nagy öreg nevét látja a plakáton. Az övé viszont a mai napig behozza a közönséget.

- Pedig annak idején szinte minden-ki eltanácsolta a szakmától.

- Aztán mégis találtam magamnak egy ügynököt, akinek lyukat beszéltem a hasába, és nem bánta meg, mert azóta is képvisel. De nem ő diktál nekem, hanem én neki.

- Vagyis tulajdonképpen saját maga gyúrta a sorsát.

- Körülbelül. Miután egy kemény évtizedet lenyomtam a névtelen csepűrágók oltárán, azon a ponton voltam, hogy átnyergelek. Már megvolt a szerződésem, hogy rendezek egy filmet, mikor eldurrant a Szelíd motorosok, és ez persze engem is fejbe kólintott. Ha már aláírtam, megrendeztem azt a filmet, viszont eldöntöttem, visszamegyek főállású színésznek. Nem mondom, kellett hozzá némi kurázsi, mert szép-szép az elszánás, de mi van, ha nem jön semmi a Szelíd motorosok után?

- Maga is érezte, hogy jön. Csak válogatás kérdése. Ez ösztön, intelligencia, szakértelem vagy szerencse?

- Tudja, mikor szagoltam bele a filmszakmába? Kamaszkoromban, a helyi moziban, ahol nyaranta segéd-üzemvezető voltam. Hát ezért derülök nagyokat manapság, hogy fókuszcsoport, tesztvetítés. Egy frászt! Kérdezzék meg a mozist, kell-e az a film a közönségnek! Én imádtam a mozit, mindig pontosan tudtam, miből lesz siker. Gimista koromban John Fordot zabáltuk, Marlon Brando meg olyan volt nekünk, mint a zenében Elvis Presley. Forradalom! Senki nem tudott úgy meghökkenteni a filmvásznon, mint Brando. Aztán attól fogva, hogy beugrottam a mély vízbe, már csak fölcsipegettem ezt-azt. A Szelíd motorosokkal egyik napról a másikra sztár lettem, elvállaltam az Öt könnyű darabot, és iparkodtam a korszak legjobb rendezőivel - Mike Nichols, Hal Ashby - dolgozni. Felüdülésnek néha kirándultam egy-egy művészfilmbe, mert a rock and roll mellé is elkel néha a dzsessz. Azok a filmek is visszahozták a pénzt, ha nem is olyan gyorsan, mint a többi. Egész életemben azon voltam, hogy magamat is meglepjem az alakításaimmal, és a kritikusok zöme le is vette. Csak néha vágták a fejemhez, hogy fagyna már le a képedről az az ördögi vigyor, Jack! Akkor csináltam zsinórban egy pár komédiát. És pont aznap, mikor Scorsese átküldte A tégla forgatókönyvét, töprengtem el azon, milyen jólesne megint egy gonoszt játszani.

- Komédia, dráma, thriller - minden hangszeren könnyedén játszik. Mindig elégedett volt magával?

- Általában megtaláltak azok a szerepek, amikre fájt a fogam, és rendszerint hagyták is, hogy azt csináljak, amit akarok. Ha nem lenne ennyi mögöttem, biztos nehezebben tudtam volna szót érteni egyes rendezőkkel. Minden figura megkínoz, míg kitalálom, és persze velem is előfordult, hogy betyár rossz napom volt a kamera előtt. Ilyenkor mindig legyintek, hogy erre jó a vágószoba, ahol a rendező azt csinál, amit akar.

- Jövőre lesz 70. Mint Dustin Hoffman...

- ...akivel azon szoktunk röhögcsélni, hogy mekkora túlélőművészek vagyunk.

- ... és csak mosolyog. Mitől van ilyen jól?

- Filozófiai értelemben attól, hogy szerencsés flótás vagyok, és ezt tudom is magamról. Ugyanis most otthon gubbasztanék, ha nem volna ez a film, aminek az apropójából beszélgetünk. És hogy a kérdés provokatív élére is válaszoljak, azért vagyok tele élettel, mert szent meggyőződésem, hogy minél idősebb egy férfi, annál nagyobb szüksége van rá, hogy karbantartsák a nők.

- Tehát a kora kicsit sem zavarja?

- Csak olyankor, mikor az unokáim letatáznak. Vicc. Már hogyne zavarna, mikor behatárol?! A filmek zömét fiataloknak csinálják, nincs elég nekem való sztori. Engem ugyan sose befolyásolt, hogy hány éves vagyok, ma is úgy érzem, bármit el tudnék játszani. Nem nagyképűségből mondom, hanem azért, mert eredetileg íróként kezdtem, és gondolatban elég sokat kísérleteztem, hogy szívvel-lélekkel átlendüljek a saját életkoromon. Aztán mindig megoldottam valahogy. Vannak napok, mikor negyvennek érzem magam, máskor meg belenézek a tükörbe, és megrémülök attól a nyolcvanéves aggastyántól, akit látok.

- Amikor nem forgat, kosármeccsekre jár. És?

- Nézem a focit a tévén. Meg unokázok, gyerekezek. Vagy csak elmélázgatok a házikómban a Mulholland Drive tetején. Már nem is emlékszem, Candide mondja-e vagy Pangloss, hogy ez a létező világok legjobbika, miközben Dél-Amerikában tízezer embert temet maga alá a földrengés. Az ősidőkben, ifjú titán koromban annyit politizáltam, hogy cékla lett a fejem. Ma már sokkal bölcsebb vagyok. Tudom, hogy gőzünk sincs, miben élünk, és bár elég jól öszszerakom a dolgokat, nem vagyok hajlandó féligazságokban beszélni. Csak azt mondom, egészség legyen. Világbéke?! Röhögnöm kell. Sikeresnek tekintem az életemet abban az értelemben, hogy majdnem mindent megcsináltam, amit akartam, kivéve ezt-azt, ami viszont nem tűrne nyomdafestéket. Ami a politikát illeti, ha a világ hallgatott volna rám 1972-ben, ma nem itt tartanánk. Pedig akkor még nem tudtam semmit, csak kalimpáltam meg okoskodtam. Hogy ki fogunk futni az olajból. Hogy addig machinálunk a különböző konfliktusokkal, míg kiütjük magunkat a világból, és nem marad más, csak a napenergia. Ha legalizálnánk bizonyos kábítószereket, nem a csempészek kaszálnák a nagy dohányt. Ha betartanánk a monopóliumtörvényünket, most nem lenne Enron. És ha megdupláznánk a tanárok fizetését. Soroljam? Mikor abbahagytam az aktív politizálást, volt egy öt-hat pontos programom, ami nekem olyan világos volt, mint a nap, csak néhány előrelátó tisztességes profi politikus kellett volna, hogy végigvigye. Most biztos nem itt tartanánk. Mondja csak ki, hogy nem vagyok az a kimondott mintapolgár, nekem is csak a szájam jár. Hát igen, csinálnom kellett volna valamit. Talán meg kellett volna mentenem a világot. De én már csak ilyen vagyok. Amolyan flúgos filmes.

- Nem értem. Hol elégedett, hol elégedetlen.

- Mint a gimiben, ahol közfelkiáltással kikiáltottak az osztály optimista-pesszimistájának.

- És melyik stimmel?

- Lehet, hogy mire hazaérek, már megbánom, amit most mondok: ne vegyen már engem annyira komolyan! Ez a film, A tégla, a korrupcióról szól, arról, hogy a patkányok országa lettünk. Az abszolút hatalomé, ami abszolút korrumpál. A bolond király, noblesse oblige, elszabadult. A néző talán észre se veszi, miről van szó. Neki ez csak egy film. Egy korlátlanul korrupt fickóról, akihez nekem civilben a világon semmi közöm. És egy csöppet sem szeretném, ha lenne.

Hollywood, 2006. december

JOHN JOSEPH NICHOLSON

1937. április 22-én született Neptune-ban (New Jersey), nagymamája nevelte, és szinte felnőtt korában tudta meg, hogy a nővérének hitt June tulajdonképpen az anyja. 17 évesen költözött Los Angelesbe, az MGM képregényosztályán dolgozott, a Tea and Sympathy című darabban debütált színpadon, és az ötvenes évek végétől Roger Corman B-filmjeiben színészként kezdte a pályát. Unalmában lett forgatókönyvíró, majd segédrendező, később rendező és producer. 1968-ban a Szelíd motorosokkal megszerezte első (epizód kategóriájú) Oscar-jelölését. Legkiemelkedőbb filmjei: Öt könnyű darab (1970), Egy tiszta nap szembenézhetsz az örökkévalósággal (1970), Testi kapcsolatok (1971), Chinatown (1974), Száll a kakukk fészkére (1975 - első Oscar-díja), Az utas (1975), Irány délre (1978), Vörösök (1981), Becéző szavak (1983 - második Oscar-díja), Az eastwicki boszorkányok (1985), Prizzik becsülete (1987), Batman (1990), Egy becsületbeli ügy (1992 - újabb Oscar-jelölés), Hoffa (1992), Farkas (1994), Lesz ez még így se! (1997 - harmadik Oscar-díja), Az ígéret megszállottja (2001), Schmidt története (2002 - újabb Oscar-jelölés), Ki nevel a végén? (2003), Minden végzet nehéz (2003), A tégla (2006). Hatszor nyerte el a Golden Globe-ot.

'Minden figura megkínoz, míg kitalálom'