A hatvanas években itthon szívbillentyűműtéten esett át. Sorsát - természetesen - nagyon a szívemre vettem. Mindent, amit lehetett, elolvastam a betegségéről, talán még többet is tudtam róla, mint az orvosai. Anyám a műtét után szívbelhártya-gyulladást kapott.

Én ekkor - már végzett orvosként - első munkahelyemen, a Chinoin gyógyszergyárban dolgoztam, és ismertem a legújabb gyógyszereket. Tudtam, hogy anyámat milyen antibiotikummal kellene kezelni. Orvosai azonban - még nem ismervén - ellenezték azt. Én viszont hajthatatlan voltam, és - ma már bevallhatom - a nővérek segítségével titokban beadtam neki a gyógyszert, aminek következtében meg is gyógyult."

Szerencsés kimenetelű történet. A tanulsága pedig - Lengyel Mária szerint - az, hogy egy orvosnak megállás nélkül képeznie kell magát. Ő is ezt teszi: "Teljes kapacitással a munkámnak élek, és ez kitölti minden időmet", vallja magáról. Ugyanakkor a mai napig sajnálja, hogy a SOTE (1956-1962) elvégzése után öt évet "elvesztegetett", annak ellenére, hogy a Chinoinban töltött évek (1962-67) - mint a fenti életmentő példa is mutatta - azért mégsem vesztek teljesen kárba. "Végül is szerencsém volt. A férjemet ebben az időszakban ismertem meg. Ő is kardiológus és egy külföldi szakmai kiküldetés során teljesen véletlenül találkoztunk. De a véletlen már korábban is segített nekem. Amikor 1944-ben, hatéves koromban anyámmal együtt egy Szolnokról indított vagonban deportáltak minket. (Édesapámat csak hároméves koromig ismertem, mivel őt munkaszolgálatosként megölték.) Ma már tudjuk, hogy csupán a véletlennek volt köszönhető, hogy vonatunkat nem Auschwitzba, hanem Ausztriába, a strasshofi lágerbe irányították."

Beszélgetésünkben visszakanyarodunk az előző gondolathoz: A női karrier kulcsa egy jó és megértő férj volna? Minden sikeres nő mögött keresd a férfit?

"A mi esetünkben ez nagymértékben így van. Nagyon sokat köszönhetek a férjemnek. Főleg a pályám elején ő segített nekem egy-egy előadást, cikket megírni. Persze fordítva is igaz, vagyis mindent, amit ír, ideadja, hogy elolvassam. Én rendkívül igényes vagyok, és ő is nagyon igényes velem szemben. Sokszor érzem, hogy büszke rám és nem féltékeny a sikereimre, ahogy én sem vagyok az övére, sőt. Ez egy fantasztikus kapcsolat!"

Az orvosi szakma azonban nem volt vele mindig ilyen megértő. 2001-ben egyik napról a másikra felmentették állásából. Ő ekkor úgy érezte, hogy nem méltányolták teljesítményét, pedig sokat tett az intézetért. 1967-től több mint három évtizeden át volt az Országos Kardiológiai Intézet (OKI) orvosa, 1980-tól főorvos, majd - miután itthon, 35 évvel ezelőtt ő vezette be elsőként a kardiológiai diagnosztikában az echocardiographiát - az intézeti labor vezetője és 1997-2000 között az OKI tudományos főigazgató-helyettese volt. Máig a Magyar Kardiológiai Társaság vezetőségi tagja, tíz éven át az Echocardiographia Munkacsoport vezetője, majd örökös tiszteletbeli elnöke.

Mégis annak idején, főnöke nem akarta, hogy ő legyen az utóda. "A volt főnököm eldöntötte, hogy utóda férfi lesz. Behívatott magához és azt mondta, "Mária, maga a legtehetségesebb és a legrátermettebb", de ő mégsem támogatja a kinevezésemet. "A munkámat és az intézetet nagyon szerettem, számomra mindig inspiráló volt a környezet, amelyben dolgozhattam. Ezért aztán fel sem merült, hogy máshová menjek."

Vajon egy nőnek még az orvosi pályán is nehezebb érvényesülnie? "Mint gyakorló orvos semmi hátrányát nem éreztem annak, hogy nő vagyok. Sőt néha az volt az érzésem, hogy hozzám jobban ragaszkodnak a betegek, mivel - számos férfi kollégával ellentétben - én nem építek magam köré tekintélyfalat."

Igaz azonban, hogy a tudományos életben nehezebb a nőknek érvényesülniük. Habár az egyetemeken manapság jóformán csak női hallgatók vannak, a vezető testületekben a nők száma elenyésző. "Ennek valami oka kell, hogy legyen, és nekem ne mondja senki, hogy a férfiak általában okosabbak", érvel Lengyel Mária, hozzátéve, hogy a gyerekszülés és a "gyes" kétségtelenül lehet egy orvosnőnek is hátrány, de ez nem teljesen elfogadható magyarázat. "Egy nőnek többet kell produkálnia, ahhoz, hogy ugyanazt elérje, mint egy férfi".

Mindezek ellenére elégedett, és pályáját sikeresnek érzi. Lengyel Mária szinte kamaszos lelkesedéssel közli: "Fantasztikus élmény számomra, hogy miközben az ultrahangos szívvizsgálatot végzem, mintegy látom a szívet, a szívbillentyűket mozogni, a szívizmot pumpálni". "Amióta 1972-ben, egy nagyon primitív gépen elkezdtem itthon az 'echó'-t csinálni, nem volt kétségem e módszer rendkívül kedvező perspektívájáról, arról, hogy az echocardiographia megváltoztatta az egész kardiológiai szemléletet. 1979-ben egy amerikai tanulmányút során a híres Mayo Klinikára kerültem, ahol a legújabb echó-vizsgálati technikát sikerült elsajátítanom. Ekkor lettem abszolút biztos abban, hogy amit csinálok, az fontos és jó."

Arra viszont sosem gondolt, válaszolta, hogy külföldre menjenek, disszidáljanak.

"Az amerikai ösztöndíj már elég későn, negyvenéves koromban jött. Amerikában egy bevándorló orvos számára nagyon nehezek voltak a feltételek, nem beszélve arról, hogy családi szempontok miatt - édesanyám még élt akkor - szóba sem jöhetett, hogy kinn maradjunk".

Lengyel Mária hangsúlyozza, hogy az echós vizsgálatnak - a technikát eredetileg a második világháborúban tengeralattjárók felderítésére használták - nagy szerepe van a billentyűhibák, továbbá az infarktus következményeinek kimutatásában. A szív ultrahangos vizsgálata ma már nélkülözhetetlen. A szívelégtelenség ma népbetegség: a magyar lakosság négy százalékának van szívelégtelensége, idős korban pedig ez tíz százalék fölötti. Egy nemrég végzett európai felmérés szerint ugyanakkor - állítja a professzor asszony - a szív ultrahangos vizsgálata nélkül szívelégtelenségben az esetek 25 százalékában téves volna a diagnózis. E nélkül a vizsgálat nélkül ma már a terápiát is nehéz megállapítani. Lengyel professzor szerint "mindenki, aki szívbeteggyanús, át kell esnie az 'echó'-n, tehát a teljesen ártalmatlan és fájdalommentes ultrahangos szívvizsgálaton".

Az orvos és a beteg közötti kapcsolat az utóbbi években nagy változáson ment át, sőt Lengyel Mária szerint a betegek hozzáállása is átalakult. "Ma már a beteg együttműködik, kíváncsi, kérdez. Nem elégszik meg azzal, hogy az orvos szerint jó a laborlelete. Szeretem, ha a beteg részt akar venni ebben a közös munkában." Persze - mondja - tudja, hogy az orvosok, ahogy ő is az volt, többnyire túlterheltek.

A hazai medicina sokéves lemaradását a Nyugathoz képest - hála a sok nemzetközi konferenciának és a kapcsolatoknak - ma már sikerült lecsökkenteni. "Nagyon sokat fejlődtünk. A betegek kezelésére bevezetett és nemzetközileg is elfogadott ún. ajánlások, 'guidelines'-ok alapján a saját hazai irányelveinket is nyomban megírjuk. A szívbelhártya-gyulladás kezelésére vonatkozó ajánlásnál - amelynek megírásában nem véletlenül Lengyel Mária is részt vett - a magyar irányelvek megírása például megelőzte a nemzetközit.

"Mindig a szakmai kihívások érdekeltek, a siker számomra nem a hatalmat jelenti" - mondta, és hozzáfűzte: Most igen nagy öröm számára, hogy a jövő márciusi amerikai, New Orleansban rendezett kardiológiai (American College of Cardiology) kongresszuson - korábbi cikkei alapján - előadás megtartására kérték fel. "Magyar kardiológus számára ez igen nagy nemzetközi elismerést jelent".

Végezetül megkérdezem tőle: ön kihez fordul, ha fáj valamije? "A férjem az első, aki megvizsgál", hangzik a válasz, és ő ezért is szerencsés embernek tartja magát.