Hisztek nekünk, egyetemistáknak?
- Afrikából kapunk majd lándzsákat, pajzsokat, várjátok ki!
Szerencsémre lassan terjedt az ajánlatom, így társaim be tudtak rántani az A-épület ajtaján. Nem egyedül voltam ilyen sült realista, tanulószobánk október 26-án is félig tele volt olvasgató, tanulgató társaimmal. Öt óra tájban kivágódott a tankör kettős csapóajtaja, és izgatottan berontott az örökkön nyüzsgő Meckl Hanzi, évfolyamunk MEFESZ-képviselője, és Tóth Feri, a városi DISZ-titkár.
- Gyerekek, fellázadtak Herenden a rabok, le kellene csillapítani őket!
Fiatalabbaknak: a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ) 1945-ben alakult, majd a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) 1950-ben lenyelte, de az 1956-os forradalom előtt feltámadt.
Hanzi és Feri kérésén ne csodálkozzon senki. A forradalmi napokban az egyetemi ifjúság olyan volt, mint az aszpirin vagy a ricinus - mindenre jó. Bár fogalmunk sem volt, hogy Herenden is vannak rabok, és azt sem tudtuk, kifélék, mifélék, ha ránk van szükség, gyerünk!
Az egyetem előtt állt egy fakarusz - fiatalabbaknak: teherautóplatóra felszerelt fakaszni, benne kétoldalt egy-egy pad. Állt mellette egy igazi teherautó is, otelló szőlőt hozott az egyetemistáknak. Épp ekkor ért oda Petz Otti barátom, aki nyomban velünk tartott. Ketten is csupán négyőnkre emlékezünk, pedig a fakarusz méretei szerint lehettünk legalább nyolcan-tízen.
A herendi tábornál rémisztő látvány fogadott bennünket. A három méter magas szögesdrótkerítés mögött a rabok tépdesték a mellükön a zubbonyt, az inget és üvöltöztek:
- Ide lőjetek! Ide lőjetek! - és talán nem tették hozzá, hogy gazemberek. De lehet, ezt csak utólag gondolom a rabok és őrök jó viszonya miatt.
Az "ide lőjetek" azoknak az őröknek szólt, akik a nyitott kaputól tisztes távolban két-három géppuska mögött feküdtek. Ötven év távlatából is olyan ez a kép, mintha egy amatőr filmből vágták volna ki. Éles és toprongyos. A rabokon khaki színű ócska katonai ruha volt, aminek a posztójára utólag festették rá a girbegörbe fekete csíkokat, talán magukon a foglyokon.
Két világ határán álltunk. Jobbról a rabság ordított, balról a fegyverek csendje. Hanzi a géppuskák és a rabok közé lépett, várt egy kicsit, majd elkiáltotta:
- Bíztok bennünk, egyetemistákban?
Erre már elhallgattak a lázadók. Hanzi még egyet rikkantott:
- Hisztek nekünk, egyetemistáknak?
És ott túl a rácson felharsant a kórus:
- Hiszünk... szünk... szünk!
Otti szerint először csak Hanzi ment be a táborba, és rövid úton leváltotta a parancsnokot, a helyettesre bízva a tábor irányítását. Elvégre forradalom volt.
Aztán az új parancsnokkal együtt bementünk mindnyájan a táborba. Barátságosan körülvettek bennünket a többnyire proletár külsejű rabok, akikről kiderült, hogy közbűntényesek. Az egyiket feketevágásért ítélték el, a másikat árurejtegetésért (30 kiló liszt), és bűnükért bányamunkával kellett felelniük. Akkor szabadulni akartak. Hanzi és Feri megígérte, hogy másnap Veszprémben intézkednek. Volt a rabok között egy intelligens, árdrágításért elítélt fakereskedő, ő azt felelte, egy napot békésen várnak, de egy-két ember maradjon ott, annyira nem tudnak semmit a forradalomról, a külvilágról.
Barátom, Otti mondhatta először, hogy ő marad, és én követtem a példáját. A fakereskedő barakkja lett a főhadiszállásunk. Jó meleg volt; a szénbánya nem spórolt a rabmunkásain. "Vendéglátóink" sutyorogtak valamit, aztán szóltak: mehetünk. Tiszteletünkre levetítették a Déryné című - általuk már többször látott - filmet a tábor közepén. Október végén már hűvösek az esték. Mi ketten nemcsak széket kaptunk, hanem pokrócot is, hogy ne fázzunk.
Ötven év múltán kérdem Ottitól, nem érezte, hogy túsznak tartottak ott bennünket?
- Nem tudom.
Október 27-ére virradó éjszaka sokáig beszélgettünk a barakkban. Csak egy kérdésre emlékszem:
- A tábor kerítésénél jár a vonat, és egy utas azt kiáltotta: "Éljen a magyar király!" Mit jelent ez?
Vajon mit?
Sem Otti, sem én nem emlékszem, miképp jutottunk vissza Veszprémbe. Nem a rabokkal együtt utaztunk, talán vonattal...
A Veszprém megyei Levéltárban nincs nyoma a herendi rabok lázadásának. Pesovár Jánosnak, Herend néhai jegyzőjének naplószerű emlékeztetőjében sem esik erről szó. Hudi József "Herend története" című könyvében tőle vette át, hogy a községben 1956. október 24-én jelentek meg a veszprémi egyetemisták. Ismertették nyomtatott követeléseiket a lakossággal, és megszervezték a porcelángyári munkások, valamint külön a szénbányában dolgozók tüntetését... Szerinte a "szénbánya munkástanácsa egyenként megvizsgálta az ott dolgoztatott rabok ügyét, s a súlyos bűncselekményt elkövetők kivételével szabadon engedte őket. A volt politikai foglyok, a »feketevágásért« vagy a beszolgáltatás nem teljesítéséért elítélt parasztok hazatérhettek családjaikhoz, a súlyos bűntényeseket a veszprémi ügyészség börtönébe szállították".
A tüntetésről egy szó sem esik. Az nyilván tévedés, hogy Herendről bárkit is a veszprémi börtönbe szállítottak, hiszen onnan is szabadon engedték a rabokat.
Mészáros Gyula Forradalom és szabadságharc Veszprémben 1956 című könyvében idézi dr. Halmai János, megyei bírósági elnök korabeli - 1957-es? - visszaemlékezését:
"Október 27-én reggel egy általam nem ismert egyetemista (Hanzi? - a szerző) jött hozzám azzal, hogy sürgősen jelenjek meg a Forradalmi Tanácsnál. Ott megjelenve két börtönőr a herendi munkahelyről jött az ottani foglyok szabadon bocsátási ügyében. A börtönőrök elmondták, hogy előző este Herenden tüntetés volt és mintegy 300 fős tömeg követelte a foglyok szabadon bocsátását azzal, ha nem engedik a foglyokat másnap délig szabadon, úgy felgyújtják a bányát."
A helybéli jegyző nem említi, hogy megtörtént a tüntetés. Mi nem láttuk semmi nyomát, nem is hallottunk ilyesmiről - igaz a bánya, a tábor Herenden kívül volt. Az elnök úr állítása, hogy a tüntető tömeg "követelte a foglyok szabadon bocsátását" különben felgyújtják a bányát, nem életszerű. Mi érdeke fűződött a bányászoknak a rabok szabadon engedéséhez, amiért a munkahelyüket is felégették volna?
Idézem tovább dr. Halmai visszaemlékezését a herendiekre: "Közben bejött Horváth Tibor mérnök, aki szintén tagja volt az ellenforradalmi tanácsnak (így!), és beleszólva az ügybe kijelentette, hogy minek itt jogászkodni, szabadon kell engedni mind, mert így kisebb a baj, mintha a bányát felgyújtják.
Főleg a börtönőrök kérésére aláírtam azt az iratot, amely arról szólt, hogy a »Forradalmi Tanács intézkedése alapján a herendi bányánál lévő 99 elítélt büntetésének végrehajtása függőben tartandó«."
Október 27-én délután a veszprémi városi tanács előtt szembe jött velem a fakereskedő. Megörültem. Legalább kezet kellett volna ráznunk. De ő faarccal elment mellettem. Utána fordultam. Ezzel az emberrel ültem fél éjszakát szemben? Érte fázlódtuk végig Dérynét? Érte drukkoltam?
Egy-két évvel később hallottam, hogy a Veszprém megyei pártbizottság ellenforradalomról kiadott fehér könyvében kizárólag azért érte dicséret a veszprémi egyetemistákat, hogy segítettek leszerelni a herendi rablázadást. A kézfogás jobban hiányzott.
