A csernobili évforduló és az atomhasadás perverz óriásszentélyei
Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megpillantottam a Monstrumot. A legalább húsz emelet magas Szarkofágot. Messziről úgy nézett ki, mint egy gótikus templom középhajója. Az ólomszürke ukrán ég alatt az ólomszürke betonkolosszus irtóztató (be)nyomást gyakorolt ránk. Bizonytalanul léptünk ki a kisbuszból. A két japán újságíró kolléga lopva, hogy kisérőink ne vegyék észre, előhúzta a mobiltelefon-méretű Geiger-Müller sugárzásmérőt. Elszörnyedve nézték a képernyőn felvillanó, egyre följebb villódzó számokat. Sokszorosan, több százszor is felülmúlták a hivatalosan bevallott sugárzási szintet itt, a Szarkofág tövében. Kísérőink nyilván tudtak valamit, mert siettettek: gyerünk-gyerünk vissza a mikrobuszba, húzzunk el innen mihamarabb.
Mögöttünk a sugárzástól sárgásbarnára pörkölődött, fiatal tűlevelű fenyőerdő - haldoklott. A visszaúton, elhagyva a többszörös katonai kordonnal lezárt Zónát, a szlavuticsi kórházban láttuk az oltásnál hatalmas sugáradagot kapott, összeégett testű ukrán tűzoltókat is. Akkor még életben voltak.
Az éppen húsz éve, 1986. november végén elkészült kolosszus méreteire jellemző, mi és mennyi van a gigászi betonkoporsó alatt: a forró, erősen sugárzó betontörmelékből, urán-fűtőelemekből, plutónium-darabokból álló hatszázezer tonna (hatvan Erzsébet-hídnak megfelelő tömegű) romhalmaz részben megolvadt, majd újra megszilárdult, sugárzó atomláva. Ott lapul.
A világ legnagyobb atomkatasztrófájának következményeit máig nem sikerült felszámolni. Még mindig az eredeti, ideiglenesnek szánt, ám állítólag beomlással fenyegető Szarkofág borul az atomtetemre. A dollármilliárdos nemzetközi segítség ellenére alig van esély rá, hogy a következő 50-100 évre megoldják a csernobili szarkofág ügyét. Pedig a németek kidolgoztak egy tervet, egy második, az első fölé boruló, még nagyobb Szarkofágot. Az eredeti szarkofág már elkészülése után, ott jártamkor is eresztett. A réseken azóta is sugárzó porszemek jutnak a külvilágba, a Szarkofágról lecsorgó esővíz bemossa őket a talajba.
Amikor ott voltam, még működött a csernobili erőmű egyes és kettes számú egysége is (az utolsó, 3. egységet 2000-ben állították le, a közvélemény nyomására). Legalábbis beengedtek bennünket a hangárnyi gépterembe, fényképeszkedni. A magyar újságírók közül én voltam az egyik legelső, akit a frissen bimbózó gorbacsovi peresztrojka jegyében elvittek Csernobilba, hogy lássam a zabolátlan, gigászi betonkoporsóba zárt Szörnyeteget. Talán azért, mert az első, meglehetősen botrányos moszkvai nemzetközi sajtóértekezleten megkérdezhettem, hogyan is érinti a csernobili reaktorrobbanás a mi kelet-közép-európai térségünket. Nem az én érdemem volt. Előző nap, egy fogadáson barátilag megkérdeztem Zsenyát, a sajtóosztály egyik munkatársát, nem lehetne- e rákérdezni a Csernobil-ügyre. Akkoriban a kérdezés nem volt olyan egyszerű, mint manapság. Ha tudott, az ember megállapodott a sajtóértekezlet szervezőivel. Zsenya, nagy mázlimra, nem felejtette el, amit kértem, „segített”, hogy a több száz, kérdezésre nyújtózkodó külföldi kolléga közül éppen én kaphassak lehetőséget…
Később a tudósitói (jó?)szerencsém elvitt a roppant erő, az atom másik két perverz óriásszentélyébe, a fél Magyarországnyi szemipalatyinszki atomfegyverkisérleti bázisra és az Urál keleti lejtői mentén egy helyre, ahol az ötvenes években a szovjet hadvezetés atombombát robbantott a felsorakoztatott csapatok feje fölött, több ezer méter magasban, hogy „élesben” tapasztalják meg az atomháború kritikus helyzeteit. Máig nem tudni, hány katona esett áldozatul a sugárfertőzésnek. Harminc évvel később, amikor ott jártam, a helyiek még mindig nagyon óvatosak voltak. Literszámra itatták velünk az egyik szibériai gyógynövény, a sárgás olajbogyóra emlékeztető, fürtös oblepiha sűrű, kellemes ízű szörpjét, ami állítólag bizonyos védelmet ad a sugárbetegség ellen.
Szemipalatyinszkban akkoriban, a nyolcvanas évek második felében már a földalatti kísérletek beszüntetésére készültek. Egy személyes megjegyzés: az egész világsajtónak eljuttatták a Reuters fotósa által az atombomba-alagút belsejében, mélyen a föld gyomrában készített képet, ahogy a majdan felrobbantandó atombomba helyén, védősisakkal a fejemen meginterjúvolom Ilcsenko tábornokot, az atomfegyver-lőtér akkori parancsnokát. Nem tudom, hogy az alagútban, ahol akkor jártam, tényleg felrobbantották-e az atombombát. Mindenesetre láthatóan készültek rá. A bejárattól csuklónyi vastag kábelkötegek futottak a mélybe, az alagút középvonalát követő, keskeny nyomtávú vasúti sínpár mentén, és láttam a kőműveseket is, akik a sokméternyi vastag beton”dugót” készítették elő, amellyel meggátolják, hogy az atombomba felrobbanásakor keletkező óriási nyomás kisodorja a szabadba a sugárzó, veszélyes maradványokat. Nem láttam, de Ilcsenkóék mesélték, hogy az egyik földalatti robbantáskor a kőzet megolvadásával keletkezett irgalmatlan méretű földalatti üregben a talajvíz nagy tavat hozott létre. Ebben sok évvel később még pontyot tenyésztettek, bizonygatván az atomkísérletek ártalmatlanságát. Én, legalábbis amennyire tudom, a földalatti atompontyot inkább nem ettem.
A Youtube-on több tucat felvétel érhető el a témában. Alább a spanyol TVE televízió dokumentumfilmje látható.
