Az a másik tűz, amely nemrégiben az éjszaka kellős közepén támadt, nem volt ilyen szelíd, csak a tűzoltók tudták eloltani. Az esemény napokra beszédtémát adott a párszáz lelkes Mikebuda lakóinak, s tán még most is szóba kerülne néha, ha nincs a múlt heti gázrobbanás.

- Puszta véletlen, hogy ez a két szerencsétlenség most röviddel egymás után következett be - mondja Vass Andrásné, a Pest megyei település polgármestere. - Abban a házban, amely nemrég leégett - nem is ház volt az, csak afféle melléképület - egy beteg férfi élt, aki a házassága megromlása után költözött az anyja lakásába. A rokonság akkor került elő, amikor már temetni kellett, a férfi - aki a bajban, betegségében nem számíthatott rájuk - bennégett az épületben.

Vass Andrásné így elevenítette fel az egyik történetet, s folytatja a másikkal:

- Az is egy családi dráma. Egy szocpolos ikerház egyik felében élő família egyik tagja úgy próbált véget vetni a családi viszálynak, hogy berobbantotta a vezetékes gázt. A ház ugyan nem omlott össze, de a műszaki felmérés szerint hetven százalékban kárt szenvedett. A robbanás megemelte a tetőt, megrázta a falakat. A család egyik felnőtt tagja kórházba került, a másik a gyerekekkel elköltözött a szüleihez. Az épület ikerfelében élők még ott laknak, el lehet képzelni, milyen érzésekkel.

Alig érünk a leégett porta kapujáig, már kint áll a szembe szomszéd, vajon mit akarhatunk. Elmondjuk, ám a mi kérdéseink válasz nélkül maradnak. A férfi gyanakvóan méreget bennünket.

- Éjszaka volt. Mire kiszaladtunk, már nem volt mit csinálni. A tűzoltók oltották el a tüzet. A többit majd elmesélik a rokonok, ha akarják. Ott laknak, ahol a szocpolos házak vannak, épp azzal az épülettel szemben, ahol a robbanás volt.

A rokonok házát hiányos drótkerítés és egy gombócnyi, leláncolt kölyökkutya őrzi. Úgy fest, mint egy óralánccal féken tartott plüssállat.

- Nagyon harapós, muszáj megkötni - magyarázza a háziasszony a kapuban. A kis épület mögül fekete füst gomolyog elő, rémülten nézzük, amíg elő nem kerül egy fiatalember, és azt nem mondja, hogy nyugalom, csak a gazt égeti. Jön egy biciklis kisfiú is, aki csak a jelenlétünkre való tekintettel nem kapja meg a neki beígért pofonokat, ugyanis egy hirtelen fékezésnél kiborul a szatyorból a baromfitáp.

- Tizenegyen voltunk testvérek - meséli az asszony, akinek a testvérbátyja égett bent a házban. A fiai temettették el, akikkel leginkább telefonon tartotta a kapcsolatot. Nehéz sors jutott neki is - tudjuk meg -, pár éve alkalmi munkából hazatérőben beleesett a csatornaárokba, egész éjjel ott feküdt. Mire reggel rátaláltak, megfagyott a lába.

- Előbb a fagy, most pedig a tűz, ami végzett is vele - állapítja meg a fiatalember, különösebb érzelmek nélkül.

Az elszenesedett épülettel nincs mit kezdeni, a telket - mivel az édesanyjuké volt - a gyerekek örökölték. Jól jönne az örökség, mégsem tudnak örülni neki.

- Nem biztos, hogy találunk rá vevőt. Ugyan ki jönne ide, ebbe a faluba lakni, ahol még munka sincs, buszjárat is csak kettő, amivel eljárhatnánk. De délutáni műszakból már nem tudnánk hazajönni, legfeljebb biciklivel - legyint a férfi, s megy vissza, égetni a gazt. Az asszonyt a mosás várja odabent a házban.

A túloldali épületben - amelynek a robbanástól megemelkedett tetején összevissza állnak a cserepek - hiába zörgetünk, nem jön ki senki. Vadul csaholó kutyát kötöttek a bejárat elé, őrzi a mellé támasztott biciklit is.

- Pedig ha a bicikli ott van, valahol ott a gazdája is - próbál segíteni egy szomszéd a bejutásban, végül legyint:

- Aki nem akar beszélni, nem beszél.

Elmenőben még látjuk, ahogy a közelben a leégett ház léckapujára a szembe szomszéd vastag, rozsdás láncot teker, s vet ránk közben egy olyan pillantást, amelyből megértjük, hogy ide nem érdemes visszajönni.

A leégett porta