A neves újságíró, egykori MSZP-képviselő úgy véli, „a tények, a mindennapi negatív előjelű szociális változások, a semmilyen belső fékkel nem szabályozott profitmaximalizálási szemlélet, súlyosan megterhelve a magyar gazdaság és a magyar költségvetés megannyi, részben évszázados, részben a szocialista korszakban keletkezett, s nem utolsó sorban a restauráció mikéntje által okozott egyensúlyi problémákkal, s ez utóbbiak teljesíthetetlenül gyors felszámolására „a piacoknak” tett ígéretekkel, belehajtja az embereket a jobboldal karjaiba. Ezt a vonatot le kell fékezni, mielőtt kisiklik. Ennek pedig az egyetlen lehetősége egy olyan politikai erő megszerveződése, mely nem kerget utópiákat, de nem is opportunista, nem elégszik meg mégoly megalapozott kritikai közbeszólásokkal, vagy tiltakozásokkal, hanem képes alternativákat felmutatni és elfogadásra ajánlani.”

Hajdú nem vitatja, hogy – példának okáért – megkerülhető lenne a szociális és az egészségügyi rendszer hozzáigazítása a totálisan megváltozott gazdasági környezethez, továbbá a demográfiai változások kiváltotta követelményekhez, ám úgy véli: „ha a bármilyen előjelű, adott esetben magát éppen szoclibnek valló/vélő kormány eltökélte, hogy egyetlen megtakarított fillért sem enged szociális célokra fordítani, ha minden multi diktátumot (lásd:  LEX AUDI) alternatív koncepció nélkül (mert ezúttal sem volt) elfogad, ha a gazdaságpolitikájában évek óta nem képes folyamatosan fenntartható növekedéshez feltételeket biztosítani, akkor a demagóg és populista,  jobboldali totál blokád helyett józan, reális és baloldali töltésű alternatívát kell felmutatni.”

Úgy vélem – írja Hajdú -, hogy a világnézeti és politikai értékvesztés példátlanul sivár évei után a nagyon elcsigázott és hitüket veszített embereket induláskor elsősorban érdekeik mentén lehet mozgósítani és megnyerni. Az út elején annak a még megmaradt, vagy már csíraként megjelent új szakszervezeti összefogásnak kell állnia, mely nem nagy eszmék és nagyon távolinak tűnő célok jegyében érvel, hanem egyelőre rövid távra, de keményen. Azt kell és azt lehet elérni, hogy – a német példát véve alapul – felálljon a legrosszabbul fizetett munkavállalók, a legkiszolgáltatottabb feketén robotolók és a munkanélküliek – felkészült értelmiségiek által támogatott – pártja.

A szerző emlékeztet: hetei voltak azoknak a nyugati szakszervezeti embereknek és az egykori NDK kommunista értelmiségi szakembereinek tavaly ahhoz, hogy elinduljanak a bukás küszöbére jutott Schrőder által előrehozott választásokra. Jogi buktatókon is át kellett evickélniük, de láss csodát: első nekifutásra a 10 százalék közelébe jutottak és ennek nyomán kikényszerítették – a szükséges többség elmaradása miatt -  a nagykoalíciót, s ezzel a tőkeérdekek minden korlátozás nélküli érvényesítése már nem úgy megy, mint ahogy az ott is győzelemre
ácsingózó jobboldal elképzelte.

Azóta eltelt egy év. Érték a Balpártot kudarcok is, vannak választási sikereik is. A német politológiai vélemény mégis egységes abban, hogy a párt nyugaton is lassan tovább épül. Már leírták a mértékadó nagy sajtóban is, hogy a Balpárt megkezdte az SPD kiszorítását a társadalom legalsóbb rétegeiből, mert a szociáldemokraták tartósan képtelennek bizonyultak folyamatos jobbra tolódásuk nyomán e rétegek érdekeit hitelesen
artikulálni és érvényesíteni.
  
Ami a hazai körülményeket illeti, Hajdú úgy látja: több okból is sokkal nehezebb helyzetben van a magyar társadalomnak az a része, melynek szüksége van érdekei baloldali képviseletére. A szocialista korszak nem hagyott hátra  olyan szakszervezeti struktúrákat, mint amilyenek Németország nyugati felében virágoztak, de kíváló embereket igen! A testvérpártjai közül egykor fejmagassággal kiemelkedő MSZMP másképp és sokkal végzetesebben esett szét, mint a dogmatikus és repressziv egykori NDK állampárt, vagy a CSKP. Mégis, érvel Hajdú, most nem ennek mélyebb okain kell meditálni, hanem munkához kell látni.

Tény és nem lila ábránd – emlékeztet a szerző -, hogy a rendszerváltozás óta a magyar társadalom  háromszor is balra szeretett volna elindulni: 1994-ben még abszolút többségben, azóta zsugorodó szavazó táborral, mind kevésbé illetékes és kompetens párttal, de 2002-ben is, idén tavasszal is szavazatokba fogalmazott reményekkel. Azt, hogy ehelyett hogyan és mi történt, Hajdú szintén górcső alá veszi.

"A mai magyar politikai palettán, a nyugati minősítések szerint is csupán középszerű és roppant korrupt kapitalista rendszer politikai küzdőterén, két fő erőcsoport mérkőzik egymással: a primitíven nacionalista, peremein már fasisztoid tüneteket is mutató, Washingtonból és Brüszszelből erősödő fenntartásokkal figyelt és bírált FIDESZ, emitt pedig a félperifériás kapitalizmust még egyes elemeiben sem bíráló, vagy uram bocsá, korrigálni próbáló, múltjának antifasiszta küzdelmeit és vívmányait méltósággal őrizni és botrányos megalkuvások nélkül érvényesíteni képtelen MSZP."
 
Hajdú hangsúlyozza, hogy ez utóbbi oldalon a folyamatot nem Gyurcsány Ferenc indította el. Az erózió - írja - másfél évtizede hullámzó, de eredőjében  - szocialista szemüveg mögül nézve - egyirányúan dekadens, a legjámborabban értelmezett szocialisztikus gondolkodástól és cselekvéstől is folyamatosan távolodó. "Az öszödi beszéd lényege – innen nézve -  mindössze annyi, hogy aki elhurrogta, elkáromkodta, az kitette a felkiáltó jelet egy szakaszhatáron.”

Európának ezen a fertályán - valószínűleg nem is rövid időre – nem ígérkeznek esélyek egy, a globalizálódott kapitalizmust érdemben meghaladó társadalmi formáció kialakítására. Félperifériás státusunkon hosszú ideig, objektív okokból, tagságunk az európai unióban sem változtat észrevehetően. Akkor sem, ha a felzárkózás lehetőségei a ma mutatkozó esélyeknél lényegesen kedvezőbbekre fordulnának - véli Hajdú.

Ebben a helyzetben, ebben a játszmában az MSZP – higgadt lelki állapotban akár követhető módon – azzá vált, ami: bizonyos vonatkozásokban jobboldali ellenfelénél elfogadhatóbb, más szempontok alapján közelítve hozzá, ellenfelétől nem sokban különböző, a kapitalista restauráció menedzselését felvállaló, e szereppel mind jobban azonosuló, politikai bonyolító apparátussá. Ennek a metamorfózisnak az egyik legzavarosabb pillanatában - amikor a társadalom többsége még hinni akart abban, hogy az MSZP-ben igenis van baloldali töltés, ám a párt vezetőinek többsége már rég tudta, hogy ez elmúlt és ő maga vagy talál egy vállalkozót, aki képes és alkalmas is átvenni a teljes fordulat levezénylését, vagy menekülőre kell venni - akadt jelentkező, s a párt
mértékadó körei maguk fölé emelték Gyurcsány Ferencet.

A Kézfogás szerzője szerint feltételezhető, sőt várható, hogy a miniszterelnök pártvezérként a maga logikájával és a saját szavaival ki is mondja az imént vázoltakat. "Miért is keresné a pozíciót, ha nem éppen ezért? S a magyar társadalom ezt bízvást meg is köszönheti majd neki, mert hiszen igazat fog mondani, világosabbá teszi sokak előtt a tényleges helyzetet, felmutatja majd az erővonalakat és az eddiginél értelmezhetőbbé teszi a törésvonalakat is."

Az MSZP átlényegülésének folyamata – józan megközelítésben túl van azon a ponton, ahol még több esélyes lehetett volna a változások tartalma - szögezi le Hajdú János, hozzátéve: nem elfogadhatatlan – hazánk és a régió nagy részének történelmét ismerve – az a politikai opció sem, hogy amíg csak ez a politikai váltógazdaság a lehetőség, addig az elsődleges cél annak a nacionalista, riasztóan korlátolt és agresszív jobboldalnak a tartós visszaszorítása, amely ezen az őszön kimutatta a foga fehérét és egész biztosan folytatja is a polgári demokratikus berendezkedés nem igazán stabil szerkezetének szétzilálását. "Kényszerhelyzet van, csak ehhez lehet igazítani társadalmi magatartásunkat. Értelme azonban ennek csak akkor lesz, ha közben az alaphelyzet megváltoztatása is napirendre kerül" - olvasható Hajdú János cikkében a Kézfogás lapjain.