Kiváló orvosok kezeltek, szeretettel, tisztességgel. Életemet az elmúlt években élhetővé, elviselhetővé tették, boldog is voltam. Mostanra lejárt az időm, utam végére értem, elhatalmasodott rajtam a gyógyíthatatlan betegség. Elgyengültem, nálam is felléptek az ilyenkor szokványos súlyos szövődmények: összeestem, elvesztettem az eszméletemet, részlegesen megbénultam, piszkomat magam alá eresztem.

Tudtam, hogy mi vár rám, de nem gondoltam, hogy a véget így megélni ennyire borzalmas lesz. Most itt lebegek félholtan az ismert itteni és az ismeretlen túlvilág között. Egy intenzív osztály ágyán fekszem, mennék, de nem engednek. Szeretettel, gondosan kezelnek, simogatnak, beszélnek hozzám. Látom magam csonttá, bőrré aszalódva, csövek lógnak ki belőlem, hosszan haldokló eszméletlen ronccsá lettem. Életben tartásomra naponta százezreket költenek, végtelenül sok szeretetet és munkát pazarolnak rám. Miért? Meggyógyulni, már sohasem tudok. Minek költenek rám, ősöreg élőhalottra enynyit, amikor a gyerekek gyógyítására nem jut annyi pénz, amennyi kéne. Családom rémülten áll körülöttem, hallom, ahogy kérik "hagyják elmenni".

Számítottam erre a végre, és el akartam kerülni ezt a szörnyű és hosszú haldoklást. Úgy végrendelkeztem, hogy ha életerőm elfogy és legyőz a betegség, engedjenek békében és a lehető leggyorsabban meghalni. Kívánságomat "élő végrendeletként" saját kezűleg leírtam, feleségemnek, gyerekeimnek elmondtam, egyetértésüket, jóváhagyásukat megkaptam. Leírt végakaratomat személyi igazolványomba betettem.

Amikor három hete, éjszaka az előszobában összeestem, örültem, hogy végre itt a vég. Feleségem ott a padlón nem tudott velem mit csinálni, ezért mentőt hívott, akik eszméletlen állapotban bevittek az engem eddig is kezelő kiváló vidéki kórházba. A feleségem itt bemutatta a végakaratomat tartalmazó "élő végrendeletemet" és családom más tagjaival együtt kérte, hogy engem, az élete végére jutottat, hagyjanak békében végigmenni a nekem rendeltetett úton. Orvosaim kívánságomat, kívánságunkat elutasították, mert a végakaratomat tartalmazó sajátkezű írásomat nem hitelesítette közjegyző, miként azt az 1997. évi egészségügyi törvényt megfogalmazó jogászok előírták. Ellenemre, ellenünkre, a legjobb tudásuk szerint elkezdtek kivizsgálni és kezelni. Amikor állapotom még tovább romlott, intenzív osztályra helyeztek. Most akaratom ellenére itt lebegek élőhalottként, a tudatosság és az öntudatlanság határán, önmagam roncsaként, immár húsz napja, tehetetlenül, megalázva. Minek? Miért?

Emberek, jogalkotók, miért nem mehetek el békében? 

A történteket végigkísérte és beteg rokonai üzeneteit feljegyezte: Dr. Vadász Gábor