Az uniós procedúrák nem adtak hízelgő képet a rendszerváltó politikai osztály elmúlt másfél évtizedes teljesítményéről, sem a hazai gazdasági és közállapotokról, s világossá tették, hogy megváltoztak a játékszabályok. A magyar miniszterelnök ominózus beszéde csupán a korszakváltás elkerülhetetlenségét jelezte, hiszen az elfogult "párthíveken" kívül mindenki tisztában volt politikusaink felkészületlenségével és az ország állapotával.

A magyar gazdaság és társadalom a világgazdaság dinamikáját meghatározó modernizációs trendtől jelentősen eltérő pályán mozog évszázadok óta. Az eltérést olyan fogalmakkal próbálták leírni, mint "elmaradottság", "megkésettség", "függés", "a szerves fejlődés hiánya" stb. A XVIII. századtól látványosan meglóduló kapitalizmus által uralt modernizációs irányzattal II. Józseftől, Széchenyitől, Adytól és Bibótól kezdve sokan próbálták szembesíteni a magyar társadalmat és a politikai eliteket. Ám Magyarország sohasem tartozott a modernizáció fejlődését meghatározó (centrum-) országok közé, földrajzilag azok "peremzónájában" helyezkedett el. Bár voltak sikeres modernizációs korszakaink is, alapvetően követő és függő modernizációt folytató, fejlődő ország maradtunk, s az ország az államszocializmus keretei között is más fejlődési pályán mozgott, mint a fejlett kapitalista országok.

A nyolcvanas években "kettős" kihívás érte az országot.

Az egyik a világgazdaság fejlődését meghatározó paradigmaváltás és a globalizáció. Ezek a huszadik század utolsó harmadában átrajzolták a világot, elsősorban is a második világháború után kialakult nagyhatalmi-katonai status quót, ami a szocialista rendszer felmorzsolódásával járt. Az állandósult versenyre kényszerülő államszocialista országok nem bírván lépést tartani a gazdaságilag legfejlettebbekkel, folyamatos gazdasági kríziseken estek át, technikai-technológiai lemaradásuk növekedett, pénzügyi függőségük állandósult. Ezek nyomán meggyengült a szovjet katonai hatalom, megkérdőjeleződött a kétpólusú világrendszer, bomlásnak indult, majd összeomlott az ezen alapuló "birodalom". A magyar rendszerváltásnak - s egyben a nemzeti függetlenség elnyerésének - a hátterében tehát a globalizáció erői munkáltak.

A másik kihívás a Kádár-korszak extenzív iparosításán nyugvó, felemás, és a hetvenes évektől kifulladó modernizáció válságához kapcsolódik.

Az elmúl másfél évtizedben a rendszerváltó politikai osztály önkényesen, nem a reális folyamatok alapján értelmezte a válságot, és így saját szerepét és teendőit is. A válságot úgy gondolta kezelni, hogy az "ország minden bajáért felelős és bűnös" államszocializmust a megoldást garantáló "piacgazdasággal" váltja fel, az állami tulajdont magántulajdonra, a redisztribúciót piacra, az egypártrendszert többpártrendszerre stb., és kész is az "új boldog" világ.

Csakhogy a feladat nem egy egyszerű "szocializmus-kapitalizmus csere" volt, hanem az államszocialista extenzív iparosítás felemás modernizációján átesett és válságba került magyar társadalom viszonylag kevés megrázkódtatással járó és sikeres integrációja a kialakuló globálkapitalizmus kereteibe.

A félreértelmezésnek számos oka volt. Például az, hogy a rendszerváltó politikai osztály zöme nem rendelkezett helytálló kapitalizmusképpel, hiszen a szabadversenyes- vagy a jóléti kapitalizmust ajánlotta, jóllehet ezeken a történelem már túllépett. Az államszocialista berendezkedés kárvallottjai, ellenségei vagy üldözöttei - azok leszármazottai - szintén nem rendelkeztek kiforrott kapitalizmusképpel, hiszen törekvéseik alapvetően elégtételszerzésre, az előző rendszer lerombolására és elitjének leváltására, revánsra vagy csupán vagyonszerzésre irányultak. És persze a kapitalizmust hordozó polgári rétegek is hiányoztak.

Légüres tér keletkezett. A kormányzati pozícióba került politikai pártok-csoportok így szabad kezet kaptak a rendszerváltás saját érdekeik-elképzeléseik szerinti definiálására és az új rendszert hordozó rétegek kinevezésére a magánosításon keresztül, s mindezt kemény és hatékony kontroll nélkül tehették, hiszen hiányoztak a magyar társadalomból az ellenőrzésre és érdekeik megjelenítésére képes polgári rétegek-csoportok. A felkészületlen, de hatalmat, revánsot, vagyont akaró és végletesen megosztott, gyűlölködő és kirekesztő politikai osztály így túlhatalomhoz, az önkényes valóságértelmezés (politikai voluntarizmus), a klientúraépítés és a manipuláció kivételes lehetőségéhez jutott.

És mivel hatalmát alapvetően a kapitalista paradigmaváltásnak köszönhette a globalizáció új trendjeit csupán zavaró külső körülményként, nem pedig a magyar társadalmat is kíméletlenül betagoló realitásként, megkerülhetetlen adottságként és kihívásként mutatta fel, melyhez alkalmazkodni kell, és amelyre az országot fel kell készíteni. Így aztán a különféle politikai csoportok és pártok pillanatnyi érdekei folytonosan felülírták a nemzet távlatos érdekeit, s figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy hazánk világgazdasági integrációja csak akkor lehet sikeres, ha azt nem differenciálatlan szocializmusrombolásként, az állami vagyon "osztogatása-fosztogatásaként", hanem a felemás modernizáción átesett magyar szocializmus globalizációs célú válságmenedzseléseként hajtják végre. Ebben alapozhattak volna a Kádár-korszak modernizációs teljesítményeire. A rendszerváltó politikai osztály ehelyett úgy döntött, hogy az államszocializmusban felhalmozott gazdasági, tudományos stb. potenciálokat nem a globalizációnak megfelelő gazdaságszerveződési formák és termelési-piaci hálózatok kialakítására használja fel, hanem egyszerűen szétosztja-eladja. Sőt, ahol ilyen törekvések a vállalati vezetők részéről felmerültek, azokat megakadályozták, így e potenciálok ma a multinacionális cégek nemzetközi hálózatának részeként ellenőrzik a hazai piacot.

A globálkapitalizmus folyamatai a világgazdaság "félperifériáján" jelölték ki hazánk helyét. Ennek egyáltalán nem felelnek meg azok a nemzeti hevültségek és ígéretek, melyeket a politikai elitekből a szovjet csapatok kivonulása, a nemzeti függetlenség, a magántulajdon és a vagyonszerzés lehetősége a demokrácia bűvöletében kicsalt, és amelyeket aztán majd másfél évtizedig igyekeztek a realitások ellenében életben tartani.

A magyar gazdaság változatlanul "duális" (dezintegrált) gazdaság maradt, melynek van egy dinamikusan fejlődő és nemzetközileg versenyképes része, kizárólag külföldi tulajdonban, és van egy vegyes, hazai és külföldi kézben lévő része, amely kevéssé versenyképes, minimális növekedést mutat, tőkeszegény és elaprózott. Ez kiegészül egy számottevő "szürke-fekete" szegmenssel. A munkanélküliség és az alacsony bérek miatt a kiterjedt naturális önellátás is fennmaradt. A tőkehiány, a technológiai függés, az egyensúly és a szerkezet problémái sem oldódtak meg.

Az ország területileg is töredezett képet mutat. Amíg a "kapuvárosokban" (pl. Győr, Budapest) a fejlődő országokra jellemző a beruházási gyakorlat, addig a beruházásokat nélkülöző megyékben és térségekben a gazdaság stagnál, vagy leépül.

A munkaerőpiac is, a magyar társadalom is szétesett és persze polarizálódott. A társadalmi hierarchia tetején van egy vékony, mindössze 5-7 százaléknyi réteg, amely vagyona révén sikeresen integrálódott a globalizációs folyamatokba. Ezt "kiegészít" egy 10-15 százaléknyi "felső középosztály". Ők a rendszerváltás "nyertesei". Alattuk egy 30-40 százaléknyi népesség található, melynek a helyzete részben javult, részben romlott, de alapjaiban nem változott. Legalul pedig a lakosság jelentős hányadát (40-50 százalékát) magában foglaló differenciált réteg helyezkedik el, a depriváltaké, a szegényeké, a "lecsúszással fenyegetett szűkölködőké". Ez a társadalom alapvetően eltér a széles és jómódú "középrétegekkel" rendelkező fejlett nyugat-európai országokétól.

A munkanélküliség, az elszegényedés, az egzisztenciális bizonytalanság miatt megnőtt a depressziós tünetekről (reménytelenségről, a jövőnélküliség érzéséről) panaszkodók aránya. Tömegélménnyé vált az identitásvesztés, hiszen nagy társadalmi rétegek megszerzett-kiharcolt jogosultságai, életnívója, biztonsága és státusa kérdőjeleződött vagy semmisült meg az államszocialista modernizáció használható teljesítményeinek megszüntetésével, mivel a helyüket nem vette át semmi..

Nagy elfogultság kell ahhoz, hogy valaki az "eredeti tőkefelhalmozás" időszakát demokráciának nevezze. Ugyanis az újkapitalizmust hordozó rétegek kinevezése-kistafírozása egy hosszú és mély gazdasági válság körülményei közt ment végbe, amikor is az erőforrásokat más társadalmi rétegek rovására, önkényesen és ellenőrizetlenül csoportosították át számukra. A szabad véleménynyilvánítás joga elvileg adott, de ez a véleménynyilvánítás megreked a fecsegés vagy a hőbörgés szintjén egy olyan politikai és a gazdasági érdekek uralta médiavilágban, ahol ezen érdekek szerint döntik el, minek van politikai súlya és minek nincs.

A vázoltak kapcsán három összefüggést hangsúlyoznánk. 1. Jelentős késésben vagyunk a globalizációs folyamatokba való integráció tekintetében. 2. A rendszerváltás után kialakult-kialakított újkapitalizmus csak ebben a dezintegrált, polarizált, töredezett, állandósult feszültségekkel terhes formában tudja újratermelni önmagát. 3. A magyar újkapitalizmus bővített újratermelődésre képes formájának kialakítása elkerülhetetlen feladat, hisz máskülönben az ország ebben a szétesett formában sodródik tovább. Mindent újra kell gondolni: a piac "mindenhatóságától" kezdve az állam, az adózás, az újraelosztás, a különféle tulajdonformák, vagy az érdekmegjelenítő intézmények működésmódján át, egészen a nemzeti érdekekig és a politikai gyakorlatig. Mindezek a politika felelősségi körébe tartoznak, és kérdés, hogy az eddig döntően a rendszerváltó múltjából élő politikai osztály képes-e felnőni ahhoz a feladathoz, amellyel másfél évtizedig nem tudott, nem akart és nem mert szembenézni.

Az Egyenlítő című folyóirat novemberi számában megjelent tanulmány rövidített változata.