Hazamegy a csiga
Új idők új Pataky Attilájaként elhagyom a várost, ahol tizenöt éven át éltem, vagy ha úgy vesszük, fél lábbal már 27 éve: 1979-ben, tízévesen kezdtem kosarazni a MAFC-ban, a most éppen elhagyandó lakásomtól kétszáz méternyire, 1979-től alig-alig volt olyan napom, hogy ne mentem volna át a Móricz Zsigmond körtéren, tehát idevalósi is vagyok és leszek is mindig. És hogy ez a kosárlabda - nézek le a két szakadt térdemre - már mennyire rajtam hagyta a nyomát, pedig hát pocsék játékos voltam világ életemben: most oda költözöm vissza, ahol tizennégy éven át játszottam - hol NB-s, hol nem NB-s, de mondom, mindig pocsék játékosként.
Az is szép koncepció volna, hogy most, így nagyon jó esetben félidőben, elindulok viszszafelé. Most vissza a XI.-ből Budaörsre, aztán újabb tíz-tizenöt év múlva majd vissza Szolnokra, Szolnokról meg Martfűre, Lenin utca 4., az utca végén a cipőgyár vaskapuja. (Úgy tudom, még mindig Lenin utca, négy-öt éve még biztosan az volt, és én még bírtam is ezt, hogy az utca szembenéz, szembe mer nézni; ettől függetlenül az öreg Uljanovról nem vagyok nagy véleménnyel, de az meg kit érdekel, ugye.) Ez a hovavalósiság nekem be van akadva régóta. Mert ha születési helyet kell mondanom, akkor az ott van a személyiben, ugye: Szolnok. Akkoriban még a fizikai születési helyet jegyezték, tehát, ha éppen szolnoki kórházban születtél, de igazából Rákóczifalván/Tószegen/ Besenyőszögön/Zagyvarékason laktál, akkor szolnoki lettél. Így lettem én is szolnoki, mert igazából Martfűn laktunk akkor. Másrészt viszont a család szinte minden más tagja valóban szolnoki volt, még akkor is, ha igazából törökszentmiklósi, mondjuk, úgyhogy biztosan sokkal több időt töltöttem életemben Szolnokon, mint Martfűn, így tehát a martfűiség mellett a szolnokiság is jogos volna, pláne a budaörsiség, mert már ott jártam általános iskolába, amikor Budaörs még falu volt, és faros Ikarus fordult a Kötő utcánál, ahová be kellett gyalogolni a lakótelepről. Majd minden osztálytársamnak volt nyugatnémet rokona, és persze fogalmam sem volt, milyen szörnyű tragédia van elkussolva, hogy a Bergerék, a Weigandték meg a többiek (a legtöbb név már magyarosított volt) rokonait egyszerűen átzsuppolták harminc éve, a falu kilencven százalékát, szinte mindenkit, én csak a nyugatnémet rokonokat irigyeltem, hogy mindenki kapott fényes, műszálas Adidas rövidgatyát, de Berger Misinek még agyváltós kempingbiciklije is volt, ami KGST-relációban nonszensznek számított.
Kosarazni a Móricz Zsigára jártam, meg a Bikszádi útra, aztán gimnáziumba a Villányira, a Bartók Béla út kocsmáiban próbáltam leküzdeni a kamaszkori leküzdendőket, a Mészölyben, de a Kisrablóban is, a Szonátában is, később aztán a Maseriből lett Nelsonban, 1995-ben ide is költöztem, előbb a Mányoki útra, aztán a Somlóira, végül a Móricz Zsigára, tehát annyira XI. kerületi vagyok, amennyire ember csak lehet.
És most vissza Budaörsre, mert elég volt ebből a városból, talán kiöregedtem belőle, vagy ő belőlem, ezt most hagyjuk, tehát újra ős-budaörsi vagyok, igaz, nyoma is alig van már az egykori sváb falunak, vagy nyoma tán van egy-kettő, sőt itt-ott több is van már sváb múltból, mint a kommunisták alatt: a városháza is Rathaus (a menzája Angelday szerint országos klasszis), a Kálvária-dombon is áll a kereszt, a Kő-hegyen kápolna, de mostan az Ország Egyik Leggazdagabb Települése, az Auchan, a Tesco, a MediaMarkt, a Kika, a Decatlon, a Brendon, a Divex, a Baumax, az Ikea, a Pannon GSM meg a többi bázisa (és akkor még az Elma Zrt. marketingosztályáról szót sem ejtettünk), és a főutcán minden házban van valami kiskereskedés, ennyit arról a környezetvédő aggodalomról, hogy a nagy bevásárlóközpontok tönkreteszik a kisebb boltokat, szóval most, mint egykori budaörsi lakótelepi suttyó, majdnem hogy boldog vagyok a hatvanvalahány kartondobozommal: megyek haza. Ez is egy haza.
