Várható volt, hogy annak a szakszervezeti politikának, amely mindent a tárgyalásoktól, az éppen hatalmon lévő kormány belátásától remél, egyszer vége szakad. Egyelőre nem tudni, hogy a hét végén, az MSZOSZ VI. kongresszusán érdemben változott-e a helyzet. A retorika bizonyosan megújult. A kongresszuson elnökké választott Pataky Péter például azt mondta, hogy nem a politikai elit építi az országot, hanem azok a munkavállalók, akik ma a törvényes munkaidő felett dolgoznak, s akiknek béréhez viszonyított termelékenysége magasabb, mint európai társaiké. Pataky több, tabunak számító kifejezést is a szájára vett: bírálta az elitet és a neoliberalizmust, továbbá a mai gazdasági ideológusok vesszőparipáját, az öngondoskodást, amelynek megfelelő bérek nélkül aligha vannak meg az alapjai. Ez magyar szakszervezeti vezető részéről új hang. Kérdés azonban, hogy tényleges változást jelez-e. Tud-e Pataky egységet teremteni az ágazatok között és együttműködni a rivális konföderációkkal? Legfőképpen: meg tudja-e szerezni a szakszervezeti mozgalom a munkavállalók bizalmát? Az első lépés nem túl biztató - még helyettest sem sikerült mellé választani.

A miniszterelnök azt mondta az MSZOSZ kongresszusán, hogy az előző ciklusban hozott bér- és szociális intézkedések nem voltak kellően végiggondoltak és megalapozottak. Vagyis a gazdaságnak nem volt elég ereje ahhoz, hogy a 2002-re "utolért" 1989-es reálbérszínvonal ilyen mértékben tovább emelkedjék - mivel ez mégis megtörtént, most vissza kell venni belőle. Pataky sikere attól is függ, mit üzen mindez a munkavállalóknak. Azt-e, hogy ki kell tartani a kormányzattal kötött politikai szövetség mellett, és ha jobb idők jönnek, akkor a kormány majd honorálja a megértést. Vagy inkább az lesz a következtetés, hogy okos alkuk, de adott esetben csak kemény ütközetek vezethetnek el ahhoz, hogy a bérszínvonal ezentúl ne csak messziről kövesse a termelékenység növekedését.