Természetesen nincs bizonyíték rá, hogy Alekszandr Litvinyenkót az az ember gyilkoltatta meg, akinek a titkosszolgálata (volt kollégái) elől Litvinyenko Angliába menekült: azaz Vlagyimir Putyin, az Oroszországi Föderáció elnöke. Már fölbukkantak azok a fordított összeesküvési elméletek, amelyek szerint Litvinyenkót a jelenlegi oroszországi kormányzat ellenfelei mérgeztették meg azért, hogy Putyin elnököt kompromittálják. (Ez ugyanaz a logika, amely szerint szeptember közepén a tévészékházat az MSZP ágensei ostromolták meg és gyújtották föl, mert hírbe akarták hozni a magyarországi szélsőjobboldalt. Nagyon elmés.)

Bizonyíték nincs, de az biztos, hogy a mai oroszországi kormány kaukázusi hadjárata már a közvetett következményeiben is tragikus. Barátunkat, Anna Politkovszkaját azért tették el láb alól, mert újságcikkeiben leleplezte az orosz hadsereg és titkosszolgálat kaukázusi rémtetteit, miközben a helyi szeparatisták, lázadók terrorját se kímélte ezekben az írásokban. A kaukázusi hadjárat - amelynek az a fő célja, hogy olyan népcsoportokat és országrészeket tartson meg Oroszországban és Oroszországnak, amelyek ezt akkor sem óhajtják, ha az alternatíva a pusztulás - szorosan összefügg Putyin "sikerével", ez a "siker" pedig a katonai-paramilitáris-titkosszolgálati hatalomgyakorlási móddal, ez utóbbi a hatalom árnyékvilágában megtervezett merényletekkel, s mindez avval az oroszországi helyzettel, amelyben együtt élnek az önkényuralmi-egyeduralmi elemek a bomlással és a zűrzavarral.

Mi Putyin sikerének - azaz oroszországi népszerűségének, elismertségének - a titka?

A válasz sajnos elég egyszerű: ez az orosz nép megalázottsága.

A Szovjetuniót közönyös csődgodnokként fölbomlasztó, majd kiárusító, majd nyugati gyámság alá helyező, korrupt és brutális Jelcin-garnitúra, s még előtte a gyanútlan bűvészinas Gorbacsov nemcsak azért örvend közutálatnak Oroszországban, mert az orosz népnek szembe kellett néznie az elveszett "birodalmi illúziókkal", vagy mert az oroszokból hiányzik "a demokratikus szellem" - ezeket az ostobaságokat, mi tagadás, Oroszország esküdt ellenségei szokták hangoztatni -, hanem azért, mert az oroszországi rendszerváltás következménye elmondhatatlan nyomorúság és kiszolgáltatottság lett, s azért, mert a győztes Nyugat a legkíméletlenebb, a legtapintatlanabb s így a legveszedelmesebb módon használta ki diadalát, amelyet mellesleg nem önmagának, hanem a kelet-európai népeknek köszönhetett. A Szovjetunió utódállamaiban majdnem mindenütt jelentős orosz kisebbségek élnek, amelyeket az új etnikai többségek kíméletlenül elnyomnak - tekintet nélkül a közvéleményre, amely (szemben minden ellenkező híreszteléssel) nem mindenütt oroszellenes, bár a Baltikumban és a Kaukázusban nagyon is.

Az orosz kisebbségek hátrányos megkülönböztetése egyébként a magukat afféle skandináv demokráciáknak negélyező balti országokban - a NATO és az Európai Unió tagállamaiban - a legsúlyosabb. Ha a diszkrimináció és üldözés tárgyai nem oroszok lennének, hanem afrikai vagy magyarországi bevándorlók, akkor az Európa Tanács, az Európai Parlament, az EBESZ már rég hatalmas tiltakozó konferenciákat hívott volna össze, elítélő határozatokat fogalmazna és szankciókat tervezne. De hát a szép és boldog új Európában az orosz nem ember. A Nyugat mindenféle - hol rokon-, hol ellenszenves - mozgalmak támogatásával minden oroszbarát rezsim megdöntésében tevékeny részt vállal a Szovjetunió utódállamaiban, mintha az oroszellenesség önmagában demokratikus hitelt biztosítana bárkinek.

Az oroszoknak megígérték, hogy a NATO és az Európai Unió nem terjedhet az új, csonka-Oroszország határaiig; ezt az ígéretet megszegték. Az oroszoknak megígérték, hogy a szomszédos kelet-európai államokban, és különösen a volt Szovjetunió utódállamaiban nem lesznek nyugati támaszpontok, nem állomásoznak nyugati csapatok, és még különösebben: ezeken a helyeken nem tárolnak nukleáris fegyvereket. Ezt az ígéretet is megszegték. Az oroszoknak gazdasági segítséget ígértek, ehelyett gazdasági diszkriminációval sújtják őket, miután a Jelcin-korszak elképesztő privatizációs manőverei során kifosztották és tönkretették őket - ezt ma már az egykori privatizátorok is elismerik elegáns New York-i lapokban.

Putyin - még Jelcin engedelmes miniszterelnökeként - azt helyezte kilátásba (s emiatt lett máig népszerű), hogy megállítja Oroszország megalázását, és Oroszország Trianonja után nekiesett azoknak a népeknek, amelyekre az orosz közvélemény elsősorban a merényletek és emberrablások miatt rálőcsölte a bűnbak szerepét Oroszország szerencsétlenségéért. Ebbe az eleve reménytelen, de katonailag és rendőrileg ráadásul silányan kivitelezett agresszióba belerokkant az amúgy is gyöngécske oroszországi demokrácia. Putyinnak az volt mostanáig a viszonylagos szerencséje, hogy ellenségei egy része muzulmán, tehát mintegy csatlakozhatott George W. Bush amerikai elnök ún. "terrorellenes háborújához".

Ám most, miután az Egyesült Államok nyilván ki fog hátrálni a drága, népszerűtlen és megnyerhetetlen ázsiai háborúból, ez a vonatkozás háttérbe fog szorulni, és Putyin elnök a vele szemben bizalmatlan és kíméletlen Nyugat mellett még a viharzó iszlámmal is szembe fog kerülni, nem beszélve a jelenleg még nem fundamentalista törökös népek nacionalizmusairól.

A helsinki csúcs világosan megmutatta, hogy mire számíthat Oroszország. A Kaczynski ikrek által vezetett klerikális-soviniszta lengyelországi kormány megvétózott minden, Oroszország számára létfontosságú engedményt. A Kaczynski ikrek szűzmáriás, német- és oroszgyűlölő IV. köztársasága elviszi a balhét ezért, de nem láttuk, hogy Nyugat-Európa és Észak-Amerika komoly nyomást gyakorolt volna ezekre az álszent vidéki csibészekre, hogy térjenek már észhez.

Ameddig a Nyugat tiporni kíván (és tud) Oroszország meggyötört testén, addig az orosz közvélemény sajna fütyülni fog arra, hogy hétpróbás ellenségei miket zöngenek-pöngenek az emberi jogok sérelméről. Az emberi jogokat pedig a legpimaszabb nyíltsággal sértik meg Oroszországban, és nagyon szomorú, hogy ebben a kijelentésben a legtöbb orosz - ha balszerencséjére olvasná ezt a cikket - csak nyugati arroganciát látna. Sajnos, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy erkölcsprédikációkkal árasszuk el Oroszországot, miután megaláztuk. Vagy-vagy.

Mindeközben lelövik Ánya Politkovszkaját és kínhalálra ítélik Alekszandr Litvinyenkót - és megmérgezik Juscsenkót és lefejezik Gongadzét Ukrajnában, és így tovább - , és tűnődhetünk rajta: vajon miért ilyen "tekintélyelvűek" és "kollektivisták" ezek a szlávok, hogy a russzofób publicisztika közhelyeit idézzem. A mai oroszok jelentős része azt gondolja, hogy a Jelcin-korszak demokratikus hazugságaitól, nemzeti megaláztatásától, gazdasági összeomlásától, erőszakától és züllöttségétől csak Putyin mentheti meg őket, akinek egyébként ismerik a hibáit.

Kelet-Európában nemcsak az oroszok, hanem mások is éreznek hasonló megaláztatást, és sokan várnak Vlagyimir Putyinhoz hasonló megmentőre - s ha közben elpusztul a sajtószabadság és az ártatlanság vélelme, hát hadd pusztuljon. Ha a demokrácia híveinek a kelet-európai és kelet-közép-európai térségben nem lesz erejük hozzá, hogy evvel a megalázottsággal és sértettséggel (önáltatás nélkül) farkasszemet nézzenek, s a súlyos társaslélektani (és gazdasági-szociális) sebeket orvosolják, akkor megkapnak egy-egy Putyint maguk is, ha nem rosszabbat. Én Ánya Politkovszkaját is értem, aki mindenre való tekintet nélkül rombolta - igazságokkal - az oroszok nemzeti önérzetét, ámde azokat az orosz nacionalistákat is, akiknek elegük van abból, hogy kitanítsák őket azok, akik nem tartották a szavukat, s akik ma is mindent megtesznek azért, hogy Oroszországot "lenyomják", s akik mindig Oroszország otthoni kritikusaival rokonszenveznek, őket közlik a lapjaikban, őket hívják meg nyugati egyetemekre, nekik adnak tekintélyes díjakat és érdemrendeket, miközben az oroszok fájdalma nekik smafu.

És tudni kell, hogy mindenütt Kelet-Európában sokan éreznek ilyesfélét, s ha nincs is egészen igazuk, nem beszélnek félre.

A szerző egyetemi oktató