„Amikor Condoleeza Rice amerikai külügyminiszter brit partnere, Jack Straw választókerületébe látogatott, elképedve tapasztalta, mennyire külön társadalomban élnek ott a – főleg pakisztáni származású – mohamedánok” – emlékszik vissza az Economist.

Nagy-Britanniának azóta új külügyminisztere van, a nyári eset azért érdemel mégis említést, mert Jack Straw elhatározta, hogy fellép a fátyolviselés ellen. Straw, aki ma is a baloldal egyik vezető politikusa (ő képviseli a kormányt az alsóházban), felkérte a választókerületének nagy számú muzulmán lakosságát képviselő asszonyokat, hogy ne viseljenek fátylat, ha vele találkoznak, mert a fátyol rombolja a “közösségi kapcsolatokat”.

Szavai persze hatalmas vihart váltottak ki rádió- és televíziószerte, de Tony Blair miniszterelnök sem vélekedett másképp: helyeselte, hogy Dewsbury városában felfüggesztettek állásából egy helyettes tanítónőt, amiért a munkahelyén sem volt hajlandó megválni fátylától. A miniszterelnök azt mondta, hogy a fátyol az elkülönülés jele, és ezt az egész ügyet ideje alaposan megvitatni.

Mint a Metazin beszámolt róla, a miniszterek egymás után hoznak, vagy helyeznek kilátásba rendelkezéseket, amelyek a muzulmán közösség integrálódását célozzák, vagy legalábbis igyekeznek jobb belátásra bírni a különállókat. Volt is felzúdulás nemegyszer, de a legnagyobb vihart a fátyolviszály kavarja.

„Mintha már jártunk volna itt, jó négyszáz évvel ezelőtt” – írja Steve Tomkins egyháztörténész a BBC honlapján.

I. Erzsébet és (angliai I., skóciai VI.) Jakab idején  az anglikán egyházat  mélyen megosztotta a puritánok tiltakozása. Minden akörül forgott, vajon a papok hagyományos talárt viseljenek-e, avagy közönséges polgári öltözéket. Az anglikán puritánok rongyrázásnak tekintették a hagyományos papi talárt, afféle katolikus restauráció jelét, és a szegények sorsa iránt érzéketlen, dőzsölő uralkodó elit istentelenségének jelképét látták benne. A hatalom viszont üldözte a puritánokat, és börtönbe vetette őket. Pedig békések voltak szegények. Ámde Münsterben a várost elfoglaló német puritánok vérfürdőt rendeztek. E hírnek estek áldozatául aztán az angliaiak, akik egyébként nem csupán a talárt ellenezték, hanem minden fölös földi hívságot, például a színházat is. Shakespeare nem véletlenül köszörülte rajtuk a nyelvét.

„A viselettel kapcsolatos, meglehetősen felszínes vita mögött súlyos vallási és politikai nézetkülönbségek feszülnek egymásnak – írja Tomkins. – A reverendáról szóló, látszólag jelentéktelen vita valójában különböző világnézetek összetűzése.”

Angliában azóta sem volt polgárháború. De vajon hová vezet ez a mostani fátyolviszály?