Látszólag visszaérkeztünk oda, ahol akkor tartottunk, amikor Gyurcsány Ferenc beszéde kikerült az őszödi inkubátorból. Már nyáron is a hazugság és az összeomlás kormánya volt az újabb MSZP/SZDSZ-kabinet, már akkor is az volt a Fidesz üzenete, hogy az emberek ilyen helyzetben az ellenállás változatos formáira vannak feljogosítva. Őszöd csak azt a végszót adta meg, amelyet Orbán Viktor már négy éve megígért a polgári köröknek: szólítunk, és akkor mozdulni kell. A tartalmak is - legkevesebb - négy évvel ezelőttiek voltak, ahogy ebben az értelemben a szombati kongresszus is a gondos ismétlés jegyében telt.

Ismét elhangzott a 2002. május 7-én a Dísz téren szabadalmaztatott "a haza nem lehet ellenzékben" fordulat Orbán Viktortól, amely önmagában is a lehető legerősebb kihívás a minden ember egyenlő voltából kimozdíthatatlan demokratikus gondolkodás számára. Azt feltételezi, hogy a haza hívei az egyik oldalon vannak (azon, amely politikailag ellenzékben van, erkölcsileg viszont egyszer s mindenkorra győztes), a többiek pedig legfeljebb a tisztítótűzben reménykedhetnek. A világnak erre a vallásos-fundamentalista felosztására tehát nem az őszödi beszéd negatív katarzisa indította Orbánt és - a többnyire azért vele szemben világi keretek között maradó - ellenzéki politikusokat. Ez a világmegváltó támadási alakzat immár második ciklusát kezdte a Fideszben. Ehhez képest átmeneti jelenségnek minősíthető mindaz, ami a párt közelében szeptember közepe óta történt. De csak ehhez képest.

A szombati győri félházas és csendes összejövetel történéseinek ismeretében nehéz felidézni, hogy igencsak rendkívüli helyzetben hívták össze a rendkívüli kongresszust. Nem lehetett akkor még tudni, hogy az utcáról meg lehet-e rendíteni a kormányt. Hogy a mostani kongresszuson rehabilitálni kívánt árpádsávos zászló utcai harcosai mennyit tudnak segíteni a pártnak. Ha a Kossuth téri Fidesz-széria nagygyűlésekre a nagy időkben "szokásos másfél millió ember" ment volna el, ha október 23-át nem adják át a verekedőknek, ha a november 4-i Andrássy úti vonulás az emberek tömegeinek valóban feldúlt igazságvágyát jelezte volna, akkor ez a kongresszus nem úszhatta volna meg annyival, hogy politikailag is intézményesíti az önkormányzati választások Fidesz-sikerét.

A térfoglaló lázadás ezennel véget ért. Orbán Viktor nem kis politikai ügyességről tanúságot téve szinte mindig csak egy lépéssel maradt le a legradikálisabbak mögött. Nem veszítette el az arcát. De a győzelemhez szükséges kreativitás és ihletettség ezúttal is hiányzott belőle. A végeredmény se győzelem, se vereség. A döntetlen egy újabb testületet formájában jelent meg, amelynek nevét csak a legodaadóbb hívek lesznek képesek visszamondani, akár csak egy hét múlva is.

Ha a rendkívüli kongresszus nélkülözte is a rendkívüli bejelentést, amely előtt kapitulálnia kellene az "illegitim kormánynak", Orbán használt egy fordulatot, amellyel a radikalizmus újabb dimenzióját emelte be a mainstream jobboldal világába. Arra figyelmeztette a szocialistákat, hogy a Fidesszel nem lehet olyan alkut kötni a felelősség eltussolásáról, mint amiben az MSZP-nek 1989-ben része volt. Nem utolsósorban Orbán Viktor részvételével. De nem is ez a lényeges, hanem a jelzés, amely szerint ideje újraértelmezni a rendszerváltást. Legalább visszamenőleg radikalizálni, legalább visszamenőleg kiiktatni belőle a jelenlegi politikai ellenfelet. Amiben nem az a figyelemre méltó, hogy háttal próbálnak belelépni ugyanabba a folyóba, hanem az, hogy mindenképpen folyóba lépnének. Mintha hidak nem is volnának a világon.