Az 1947/48-as labdarúgó-bajnokság úgy érkezett el a zárófordulóhoz, hogy a Csepel és az FTC egyformán 50 ponttal állt az első és a második, míg a Vasas 49-cel a harmadik helyen. (A Kispest - Puskás 50 gólja dacára! - csak negyedik volt.) S az utolsó játéknapon Csepel-FTC rangadó következett. A riválisok úgy léptek a XXI. kerületi pálya gyepére, hogy amelyikük győz, az a bajnok, de ha döntetlennel ér véget a találkozó, és a Vasas nyer az MTK ellen, akkor - jobb gólaránya révén - az angyalföldi együttes az aranyérmes.

Csepelen már kifutni sem volt könnyű, mert annyi embert soha máskor nem láttak a szigetvárosi sporttelepen: a nézők még a füvet övező salakot is ellepték. A feljegyzések szerint 35000 szurkoló gyűlt egybe - felfoghatatlan, miként fértek el ily sokan -, ráadásul Alfred Hitchcock sem rendezett afféle krimit, amilyet az a tömeg átélt. Az szinte semmi, hogy hármas verseny volt az első helyért. Már-már az is smafu, hogy a Csepel 0-2-ről 3-2-re fordított (miközben a Vasas 3-0-ra "lesimázta" az MTK-t). Mert, ami 3-2-nél, majd 3-3-nál történt...

"Tőlünk előbb Rédeyt kiállította Kamarás, majd bokán rúgtam Lakatot, ő pedig pofon vágott, így bennünket is leküldött a játékvezető - idézi fel a nagy mérkőzést Szentesi. - El ne felejtsem: akkor már alig álltam a lábamon, mert előtte Kispéter felvágott, és olyan szerencsétlenül estem el, hogy eltört a vállam. De csere nem volt, maradnom kellett... Aztán két védőnk, Nagy II és Kónya összefejelt, és mindkettő vérző fejjel hagyta el a pályát. Hét társam küzdött tíz ellen, amikor Henni kapus kiejtette Fenyvesi György beadását, és Pintér a hálóba lőtt: 4-3-ra győztünk!"

Az igazsághoz tartozik, hogy a záróráig hátralévő hét percre Nagy II és Kónya visszatért, de így is ámulatba ejtő a döntő fordulat a megannyi további között. A jobbszélső Szentesit boldoggá tette a bajnoki cím, egyszersmind megemlegette azt, mert a lefújás után a mámoros csepeli drukkerek feldobálták a hősöket. A csatárt legalábbis felemás érzések töltötték el azzal a sérüléssel... (Ez alatt a ferencvárosi szurkolók nem láttak a "pipától", és a csepeliek közül kiváltképp szidták a Rottenbillerről szerencsétlenül magyarosító Rákosit.)

Másnap kiderült, hogy Szentesit nem kell operálni, bement tehát dolgozni, mint rendesen. Hiszen - a többiekhez hasonlóan - munka mellett futballozott; ő speciel üzemvezető volt a csepeli gyáróriásban. A kollégák - gondolhatják - kitörő lelkesedéssel fogadták, és nagy szerencsével járt, ha nem veregették vállon. (Miként tizennyolc évesen megvívott első NBI-es meccse, az Elektromos elleni 1-0 után, amelyet az ő góljával nyert meg a Csepel.)

Az igazi mázli azonban szerinte nem ez volt. Hanem mi? - kérdezem.

"Nem tudom, hallott-e már a hátvédeink - velük ellentétben én finom leszek - szilárdságáról. Mindenesetre hálát adok a sorsnak, hogy egyetlen mecscsen sem kellett Rédey, Nagy II és Kónya ellen játszanom..."

Negyvennyolcas hõs