1958 és 1968 megteremtette a francia V. köztársaságot, a francia szociális államot és fogyasztói társadalmat, és annak tagadását. A történeti Franciaország terebélyes fájának egyik ágán De Gaulle hatalmas, éles szemű, ragadozó nemzeti madara ült, a másikon a nagyvilágot, Kennedy fiatal világát, az emberarcú kapitalizmust hozó Servan-Schreiber, és a semmi ágán a hatvannyolcas, tiltakozó nemzedék. Az 1940-es összeomlás után az 1958-as De Gaulle újjáteremtette a politikai jobboldal emlékezetének helyeit, ahogy a diáklázadók és Sartre a baloldalét, hogy azután a nyolcvanas években Mitterrand és Delors létrehozzák a szocialista emlékezetet és politikai családot. Nemcsak európai Franciaország, hanem francia Európa is teremtődött Schumann, Monnet, De Gaulle, Giscard, Mitterrand és Delors révén. A francia politikai nemzet hanyatlását mutatja, hogy ehhez másfél évtizede nem tud újat hozzátenni.

Már éppen elkészült volna Németország csonka, nyugati részének tartós politikai és gazdasági épülete, Adenauer, Erhard, Brandt, Schmidt, Kohl közös műve, amikor egyszerre ingott meg a német jóléti állam, a rajnai modell, és került sor az egyesítésre. A német politikai nemzet, wessie, ossie és török részei, a rajnai és a berlini Németország, az új polgárosodás - Neue Bürgerlichkeit - és a szociális állam átépítése keretében a szemünk láttára teremtődik.

Magyarországon a társadalom az 1944-es összeomlás után, 1945 és 1948 között a maga felemás társadalmi forradalmában és köztársaságában nem tudott modern politikai nemzetté válni. 1956 néhány napja ugyancsak nem volt elegendő ahhoz, hogy létrehozza a politikai családokat, a demokratikus intézmény- és szimbólumrendszert, a közös nemzeti emlékezetet. A bukás és a megtorlás csak újabb közös hallgatást eredményezett. Az 1968-as reform és a prágai tavasz - sikerével és bukásával - együttesen felemás polgárosodást, fél modernizációt, életforma-nacionalizmust, koraszülött jóléti államot, liberalizmussal leöntött diktatúrát eredményezett. S csalódást az emberarcú szocializmus lehetőségében, az erre az eszmére alapítható politikai és gazdasági közösségben.

1989-1990-ben, tetszik, nem tetszik, a magyar és a kelet-európai elitek, valamint a tömegek jelentős része az emberarcú - demokratikus, szabadság- és piacelvű, a szocializmusnál igazságosabb, hatékonyabb, biztonságosabb és szociálisabb - kapitalizmus képét látták maguk előtt. A III. köztársaság alkotmányos rendjét, az állam, a piac és benne az állampolgár és a polgár szerepét ennek megfelelően képzelték el. Jönni fog egy piszkos, vadkapitalista, jogtalan és igazságtalan, bizonytalan és egyenlőtlen korszak, a szocializmus "pokla" és az emberarcú kapitalizmus "paradicsoma" közötti purgatórium, amikor felszínre kerül minden szemét és nyomorúság, de mihelyt vége az Európa és az emberarcú kapitalizmus felé tartó átmenetnek, eljő az igazi rendszer. Az ancien régime és a régime, a régi rend és a rend közötti váltás időszakában jött a transzformációs válság, amit csak kiigazítás követhetett. Elvesztettük állásainkat, biztonságunkat, de jött a Kupa-program, majd a Bokros-csomag, és visszalendültünk a főútra. Szenvedtünk, kínlódtunk, de az ezredfordulón megérkeztünk.

2005-2006-ban politikai értelemben az "emberarcú kapitalizmus" válságának vagyunk tanúi. A rendszerváltások után tizenöt, a helyreállítási periódus lezárulta után hét-nyolc, az európai bejutás után egy-két évvel, a tartósan magas gazdasági növekedés mellett a társadalmi csoportok számot vetnek a kialakult új jövedelem- és vagyonmegoszlással, a társadalom értékhierarchiájában elfoglalt új helyükkel. Már nem lehet átmenetre, szebb jövőre hivatkozva továbbhárítani a társadalmi problémákat, s újra meg újra az ancien régime-hez viszonyítani a már nem is nagyon új rendszert. A kelet-közép-európai társadalmak megérkeztek a rendszerbe, amelyről feltételezték, hogy az átmeneti "vadkapitalizmus", igazságtalan és múlthoz kötött jövedelem- és vagyonmegoszlás után, az "emberarcú kapitalizmus" igazságosabb, teljesítményhez kötött, közösen, megállapodásokkal kialakított állandó rendszere lesz.

Csalódniuk kellett. Az új polgárosodás szociális és politikai térképén Varsó és Pozsony, Prága és Budapest nem váltak Bécs és Milánó, München és Berlin versenytársaivá, Poznan és Brno, Kassa és Pécs nem tud fölzárkózni Grazhoz és Padovához, Nürnberghez és Brémához. De az itt lakók és dolgozók legalább dinamikát és jövedelmi, vagyoni, státusemelkedést élnek át, ezért többnyire Európa-barát modernizációs pártokra és politikusokra szavaznak. Ám a cseh, lengyel, szlovák, magyar kisvárosok és falvak lakói valamennyien lemaradásként, szerep- és jövővesztésként viselik el a neokapitalista rendszert.

Az egyensúlytalan kelet-közép-európai nemzetek nem találják magukat, helyüket az Európai Unióban, s nem érzik, joggal, hogy egész közösségük befogadást nyert volna. A liberális "reformdiktatúrák" és a konzervatív életforma-ellenforradalmak egymást váltó ciklusai kétpólusú, ellenséges eliteket és elitellenes tömegeket teremtettek. A nemzeti közösségért való egzisztenciális félelem megint szembefordította egymással a szabadság és a közösség ügyét. "A nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sőt ellenkezőleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának végső konzekvenciáig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sőt katasztrófáknak teszik ki. Ebből a megrázkódtatásból születik a modern európai politikai fejlődés legfélelmetesebb monstruma: az antidemokratikus nacionalizmus." - írja Bibó István. Vértelenül, de könyörtelenül megérkeznek a barbárok. Barbárok, akik a másikban, és barbárok, akik bennünk vannak.

Egyidejűleg és együttesen roppant meg az univerzális - Amerika-vezérelt -, regionális európai és a nemzeti politikai, gazdasági és szellemi elitekkel szembeni bizalom és hit. Gyanú támadt értékeikkel és vezetői képességeikkel, elhivatottságukkal szemben, hogy a maguk javára használták ki az 1989-es hidegháború utáni korszakot. (Hasonló gyanú ébredt az 1960-as években a háború utáni establishment-tel, az apák nemzedékével szemben, amely azután az 1968-as lázongásokhoz vezetett.)

Az eliteknek pedig saját társadalmaikkal, népeikkel, választóikkal szemben ébredt gyanújuk. Az 1989 utáni elitoptimizmus a választót felnőttnek látta, akire rá lehet bízni a társadalom ügyeit. Mára ellenséges és neveletlen gyerekként látja, akit mézesmadzaggal és furkósbottal kell nevelni. Egymás után rokkant meg a rendszerváltó elitekben a liberális racionalizmus, a harmadikutas baloldaliság és a neokonzervativizmus optimizmusa, amelyek még számítottak a népek pozitív együttműködésére. Az ezredfordulón a politikai osztályokban és a szellemi elitekben gyökeret vert a hit, hogy a választók előtt mindenkor el kell titkolni a helyzetet, célszerű népszerű ígéretekkel félrevezetni, hogy elfogadja az elitek által helyesnek tartott titkos fundamentalista reformpolitikát, és/vagy a másik elittel szemben kialakított populista politikát. Megjelent az elitekkel, Európával, a világgal szembeni sértett jobb- vagy baloldali ellenreformer, felvilágosodásellenes - "Counter-Enlightenment" - ideológia. Világ felvilágosítói, reformerei másokon próbálkozzatok, másokat operáljatok, minket hagyjatok békén!

Magyarországon 2000 óta először a nacionalista-populista, majd a szociál-populista gazdaságpolitikák győzedelmeskedtek. A magyar politika visszafordult a nemzeti/szociális gondoskodó állam felé, főszereplővé a polgárait a piactól védő, ugyanakkor fejlesztő államot és a központi kormányt tette. Magyarország 1997 óta egyetlen reformot sem hajtott végre. A reformellenes kormányzatok valamiféle állami polgárosítást igyekeztek végrehajtani, a jobboldali kormány 1998-2002 között nemzeti középosztályos alapon, a baloldali 2002-2006 között állam által befolyásolt, kádárista fogyasztói minta szerint.

Megint eljött a kölcsönös becsapás korszaka, amelyet oly jól ismer a Kádár kori közönség: mi nem kérdezzük, hogy odafent te mit lopsz, csalsz, hazudsz, ha te békén hagysz minket itt lenn. Egyfajta sajátos "olasz úton" lépkedett előre Magyarország, amikor az állami kijárást és az adóelkerülést tette polgárai számára követendő magatartássá. Ennek a túlköltekező, kalandor vállalkozásnak a terheit a politikai osztály a "jövőre", a külső eladósodásra hárította. Fogyasztott az állam, fogyasztott polgára, s nem volt más határ, csak a külvilág. 2006 nyarán a falon megjelent a jel. Nincs tovább. Vagy megszorítás és reformok, vagy gyors halál.

Nehéz ezt azoknak csinálniuk, akik a helyzetet előidézték és az ellenkezőjét intézményesítették évekig. Nehéz ezt azoknak viselniük, akik hozzászoktatták magukat a jövedelmek emelkedéséhez, az adók elkerüléséhez és a fogyasztáshoz - fizetniük és megtakarítaniuk kell. Nehéz azoknak, akiket a régi, az átmeneti és az új rendszer tartósan a perifériára lök, s élnek a szolidaritás nélküli, kilátástalan mély szegénységben. Nehéz a lassulást, az elmaradást, az eljelentéktelenedést tudomásul vennie egy olyan társadalomnak, amelynek nem teremtődött meg a modern politikai közössége, s nem bízik sem politikusaiban, sem a másik választói táborban. Vajon nincs is emberarcú kapitalizmus, haladás, értelmes cél, vagy csak mi nem voltunk és vagyunk képesek elérni? Érdemes volt-e életünket reformokra, rendszerváltásokra, átalakulásra föltenni, vagy ez is zsákutcának bizonyul, mint Magyarország annyi más korszaka? "Táblára írva nyakadba akasztjuk / történeted" - írja Pilinszky a Trónfosztásban. A tábla már készen van.