Derevo Tanztheater: Ketzal. Merlin Színház

Az 1988-ban, Szentpétervárott életre hívott Derevo Tanztheater hosszú európai vándorlás után, 1998-ban telepedett le Drezdában. Otthonuk, az elhagyott gyárépület, idővel összművészeti épületegyüttessé alakult, és helyet adott a Derevo Laboratoriumnak. Adasinszkij a Laboratorium "névtelen" növendékeivel - három lánnyal, két fiúval - tárta a nagyközönség elé Quetzalcoatl, azték isten véres mítoszát. Vagyis - szerény szándékaik szerint - a világ keletkezését, pusztulását, újjászületését. Egy óra húsz percben.

A társulat - hagyományosan - tar, tükörsimára borotvált, atletikus testű tagjai már az előtérben kémlelték a publikumot. A kompánia egyik férfiembere, jelentős zajt csapva, fekete gumihengert vonszolt magával, részint, hogy leguruljon a hosszú lépcsősoron. A színházteremben kezdetét vette a szervezett zavargás; a nézőtéren elhelyezett matracok dobálása, a közönség baráti vegzálása. Lassacskán lenyugodtak a kedélyek. A fekete műanyagpadlóval borított, majd' üres térben, fekete-lyukas fólia mögött felbukkantak a rongy-szuszpenzort viselő szereplők: az éles fényben úszó arcok, matató kezek, különálló, mozgó-emelkedő testtorzók. A vakító bőr - mint lehengerlően érzéki látvány.

A színpad leghátulján, fekete faemelvényen heverészik majd a sárga virágsziromból kibomló, melankolikus Tezcatlipoca. Az életet adó és elvevő isten. Quetzalcoatl, a "Tollaskígyó" (Adasinszkij) és a hosszú-bő, zöld szoknyás "Füstös tükör" röpke nászából születik a világ. Adasinszkij - térdig érő, fekete nadrágban, horgas műorral, kopasz fején bóbitával, piros cipőben - a létező legmagányosabb isten, történjék körülötte bármi; öljön a szárazság, tomboljon vihar, zuhogjon tűzeső, jöjjön az özönvíz. A Derevo önmagukat újjáteremtő táncosai a fülledt dzsungel lakói: majmocskák, gorillák, színpompás madarak, papagájok, jaguárok, elefántok, bennszülöttek. Vagy - amikor elárasztja a műanyagpadlót a víz - hüllők, halak. Az apokaliptikus Ketzal egyetlen, lélegzetelállító metamorfózis, a brit Daniel Williams szellemes zenéjére. A Derevo mozgását - a clown-művészet, a pantomim, a modern tánc és a commedia dell'arte mellett - a japán butoh határozza meg leginkább. Utóbbitól pedig elválaszthatatlan - Adasinszkij szavaival élve - az "állandó önmegsemmisítés momentuma". A társulat kis térbe szorított, díszlet- és jelmezszegény produkcióinak lényege az átváltozás képessége; a szédítő káprázat. A démoni teátrumban a fényburokba bújt test az úr.

Noha olybá tűnhet, a Derevo számára nincs lehetetlen, rég' fölfedeztem egy megejtő sajátosságot: Adasinszkij képtelen befejezni egy előadást. A Ketzalban legalább háromszor tesz erre irányuló kísérletet, s ez már a féktelen fejlődés jele. A Derevo darabja: többször véget érő csoda. Olyan ember remekműve, aki gyaníthatóan mindent képes volt eldobni a számára legigazabb művészi létezésért. Mert Anton Adasinszkij a színház(a) maga.

A díszlet- és jelmezszegény produkció lényege az átváltozás képessége, a szédítõ káprázat