Az események egymással rivalizáló olvasatai szerint hol elnyomók harcolnak elnyomottakkal, hol az alkotmányos rend őrei az alkotmányos rend ellenségeivel, esetleg pragmatikus politikusok habókos szédelgőkkel. A politikai élet szereplői gyanakodva méregetik egymást: csak barát és ellenség létezik számukra. A baráttól feltétlen lojalitást várnak el, az ellenséget pedig legszívesebben megsemmisítenék. Bár meggyőződésem, hogy ez a polgárháború - szerencsére - csak egyes politikusok fejében létezik, a sérültek nagyon is valódiak: szolgálatot teljesítő rendőrök, törvénysértő rendbontók, illetve civilek, akik egyszerűen rossz helyen voltak rossz időben.

Az állam politikai intézményrendszerének egyik funkciója, hogy a felmerülő társadalmi konfliktusokat kezelje, azokra értékek és érdekek mentén megoldásokat kínáljon. A magyar politikai elit az utóbbi években nemcsak alkalmatlannak bizonyult e feladata ellátására, de maga is tevékenyen részt vett a társadalmi konfliktusok gerjesztésében és kiélezésében. Az általuk nyújtott kínálat nagyrészt hamis dilemmákon, félrevezető alternatívákon és végletesen leegyszerűsítő ideológiákon alapul. Aligha véletlen, hogy egyre kevesebben tudnak és akarnak azonosulni a politikusok artikulálatlan csatakiáltásaival. Egyre kevesebben vannak, akiknek tetszik ez a dühödt acsarkodás. A politikai vezetők hitele és tábora rohamléptekben csökken.

A balatonőszödi beszéd nyilvánosságra kerülése óta kialakult akut válsághelyzetre kétféle válasz adható. Lehetséges az árkok további mélyítése, a párbeszéd teljes beszüntetése, illetve újrafelvételének elutasítása, a fogyatkozó számú hívek totális mozgósítása a végső győzelem érdekében. Ez az állapot persze tartósan nem maradhat fenn, de a jelenlegi politikusgeneráció még reménykedhet abban, hogy saját életciklusának végéig konzerválható. Az eredmény: Magyarország a rosszkedv, az instabilitás, a gazdasági stagnálás és az elszalasztott lehetőségek földje lesz. Ehhez a forgatókönyvhöz két együttműködő szereplő szükséges, és ez a feltétel sajnos jelenleg adott.

De van más lehetőség is. Nem reménytelen, hogy viszszatérjünk a jogállamiság rendszerváltó konszenzusához, ami elvileg összeköt liberálisokat, konzervatívokat és szocialistákat. Elismerem, korántsem magától értetődő, hogy létezik még ez a konszenzus. Ennek megállapítását elősegítheti az a vita, ami állítólag a magyar liberálisok rendpárti és szabadságpárti szárnya között bontakozott ki. Ez a vita nem lehet a magyar liberálisok belső ügye, valójában nem is az, és különösen nem a "rendpártiak" vagy "szabadságpártiak" között zajlik. Aki azt állítja, hogy a választóvonal a szabadság és a rend vagy a pragmatizmus és a jogvédelem között húzódik, az maga is hozzájárul a hamis dilemmák fenntartásához.

A valódi véleménykülönbség a jogállamiság lényegének megítélésében rejlik. A rendszerváltó konszenzus szerint a törvényes rendet csak törvényes eszközökkel lehet fenntartani vagy megváltoztatni. Történelmünk számos példával szolgál arra, mi történik akkor, ha magasabbnak vélt célok vagy zsigeri ösztönök ezt az elvet elhomályosítják. Aki törvénytelen eszközöket alkalmaz a rend fenntartása érdekében, nem a törvényességet, hanem az uralmat védi. Aki törvénytelen eszközöket alkalmazó csoportokkal működik együtt, vagy burkoltan törvénytelen eszközök alkalmazására buzdít, az nem a törvényes hatalom, hanem az uralom megszerzése érdekében cselekszik.

Az igazi vita azok között van, akik szerint a rendszerváltó konszenzus mindenkire vonatkozik, illetve akik szerint ezt csak a másik tábor híveitől lehet számon kérni. Azok között, akik szerint a rendszerváltó konszenzus abszolút érvényű, illetve akik szerint van annak kormánypárti és ellenzéki vagy brüsszeli és budapesti verziója. A látszat az, hogy a rendszerváltó konszenzus hívei reménytelen kisebbségbe szorultak. De épp az elmúlt hónapok eseményei, amelyek látványosan bizonyították a barát és ellenség dichotómián alapuló politizálás csődjét, reményt adnak azoknak, akik változást szeretnének. Nagy kérdés, hogy a jelenlegi csatazajban eljut-e a hangjuk azokhoz, akik már rég erre várnak, és maradt-e hit és bizalom a társadalomban a konszenzus helyreállítására.

Számomra nyilvánvaló, hogy a demokratikus ellenzék politikai örökségét hirdető magyar liberális párt nem asszisztálhat a rendszerváltó konszenzus és a jogállamiság relativizálódásához. Ez az álláspont bizonyára kellemetlen azok számára, akik csak két táborban képesek gondolkodni. Sok olyan kérdés van azonban, amire ezzel a gondolkodásmóddal nem adható érvényes válasz. A jelenlegi helyzet éppen ilyen. Ennek elismerése az első lépés a magyar belpolitika normalitásának helyreállítása felé. Ez még nyilvánvalóan nem elég, de a továbblépéshez elengedhetetlen. Közös érdekünk, hogy a megrendült konszenzushoz visszatérjünk, és a liberálisok között zajló vita is éppen erről szól.

A szerző az Európai Parlament képviselője (SZDSZ)