A két ázsiai óriás viszonyát pedig messze nem határozza meg az a fajta respektus, amelyet mindketten kívülről kapnak. Újdelhiből nézve Kína egy agresszív kommunista állam, amellyel mindig is vigyázni kellett, s hát most is érdemes. Pekingből nézve pedig India egy szegény, bürokratikus, sokszor döntésképtelen képződmény, amelyik állandóan megpróbál keresztbe tenni, vagyis jó vele vigyázni. Történt azonban egy nagy változás. Ma már messze nem olyan szimpla a szituáció, hogy egyszerűen pekingi vagy új-delhi nézőpontról beszélhetnénk. Ma már nem csak a kormányok, a titkosszolgálatok és a hadseregek nézik egymást. Kereskedők, befektetők, diákok hadai vizsgálják a másikat, s látnak helyzetüktől függően mást és mást. És sok esetben fényévekkel járnak a kormányaik előtt, pedig utóbbiak is igyekeznek. S persze mindenkiből dől a panasz. De ez már a minőség egy új szintje.

Van azonban a nézeteltéréseknek egy titkos magja, amely azt súgja, nagyon messze vagyunk még attól is, hogy egy gyönyörű barátság kezdetéről beszélhessünk. Jól látható, hogy India minden szomszédjával fasírtban van, miközben Kína mindegyikkel kiváló kapcsolatokat ápol. Ez nem Indiának szól, hiszen Kína Japánt leszámítva mindenkivel jó viszonyban van az ázsiai térségben, s újabban Japánnal is kezdetét vette valamifajta enyhülés. Mondhatják erre Újdelhiben, mondják is, és nem csak ott, hogy ez azért van, mert Kínának nincsenek skrupulusai, bárkivel hajlandó jó kapcsolatot fenntartani, csak eladhassák ott a kínai termékeket, s megvehessék mindazt, ami kell nekik. Nem lenne igaz azonban, ha azt mondanánk, hogy India diplomáciai nehézségei pusztán demokratikus finnyásságából fakadnak. Akárhogy is van, az kétségtelen, hogy a két ország viszonyában India alapviselkedését meghatározza egy demokratikus, Kínáét pedig egy gyakorlatias öntudat. Ez olyan óriási feszítőerő, hogy szinte el se tudjuk képzelni. Viszont éppen ettől nem olyan félelmetes Hu és Szingh mostani kézfogása.