"Több a pénzem, mint amikor kimentünk"
Kovács Tibor és családja október 26-án indult el Mohácsról, Ferihegyen át Malmőbe. A família tegnap visszatért Svédországból, és a családfő otthonában nyilatkozott pécsi tudósítónknak. A 32 éves családfő elmondta: évek óta nem jut munkához. Úgy érzi, ebben annak is szerepe van, hogy romaként nem szívesen alkalmazzák. Ugyanakkor elismeri, hogy részben őt is felelősség terheli állástalanságáért, mert hibázott, amikor nem tanult szakmát. Tizenévesen még lakatosnak készült, ám megunta ezt a mesterséget, és otthagyta a szakmunkásképzőt. Azóta sem jelentkezett semmilyen tanfolyamra. Évekig sofőrként alkalmazta őt a mohácsi önkormányzat: ennek az állásnak az vetett véget, hogy a férfi feleségével és fiával 2001-ben elment Kanadába - ahogy ő mondja - szerencsét próbálni. Abban az évben hozzávetőleg mintegy 200 mohácsi roma utazott Észak-Amerikába, ám egy-két év elteltével szinte mindanynyian visszatértek a Duna-parti városba. Kovácsék nyolc hónapot voltak kint. A férfi állítja, hogy bár feketén dolgozott, jól keresett, és csak azért tértek haza, mert kínozta őket a honvágy. Kanadából visszatérve Kovács Tibor már nem tudott elhelyezkedni Mohácson sofőrként, ezért maradt számára a napszám, a közmunka és a segély.
Kovács Tibor egy kétszobás önkormányzati lakásban él a feleségével, 9 éves fiával és 2 éves kislányával, valamint édesanyjával. Biztos jövedelemnek a nagymama 23 ezer forintos rokkantjáradéka, illetve a gyes és a családi pótlék számít. Attól függően, hogy Kovács Tibor menynyit keres, a család 90-120 ezer forintból gazdálkodik havonta. Ezt kevesellve ültek fel Budapesten az egyik Malmőbe induló fapados repülőjáratra. Arról, hogy érdemes Svédországba utazniuk, mert ott, ha munka nem is, de segély mindenképp várható, az egyik pécsi ismerősüktől hallottak. Az öt repülőjegy 100 ezer forintba került. A pénz nagyobb részét egy mosógép és egy hűtőszekrény eladásából fedezték.
Azt a híresztelést, hogy a mohácsiak uzsorakamatra felvett hitelből mennek ki Svédországba, Kovács Tibor butaságnak tartja. Kovács Tibor azt a pletykát is cáfolja, hogy valaki szervezné a baranyai romák skandináviai útját: úgy véli, erre nincs szükség, mert a svéd út előnyeiről a hír szájról szájra jár.
A Kovács család négy napig egy malmői motelben lakott, majd elköltöztették őket 217 kilométerre északra, Alvesta városába. Ott egy kényelmes, háromszobás lakást kaptak. Sem ezért, sem a hotelért nem kellett fizetniük - mint megtudom, a motel címét még Pécsett kapták egy, a svéd útról beszélő ismerőstől. A család 8000 koronás segélyt kapott, ami nagyjából 240 ezer forintnak felel meg. Amíg kint voltak, több alkalommal is meghallgatták őket a külföldiekkel foglalkozó irodán. Ők elmondták, hogy a családfő és felesége szeretne dolgozni, és nyelvet, esetleg szakmát tanulni. A beszélgetést tolmács segítette. Az emigrációs iroda munkatársai semmit sem ígértek, de azt sem mondták, hogy nem lesz számukra munka. Kovácséktól megtudom: a három hét alatt ők személyesen nem kerestek állást. Ezt azzal magyarázták, hogy a gyerekek mellett erre nem lett volna idejük és lehetőségük.
Három hét után a család jelezte az emigrációs hivatalnak, hogy haza kívánnak jönni. Erre az irodában rábólintottak, és kifizették a jegyüket. Kovácsék úgy gondolták: ha tovább maradnak, kilencéves fiuk lemarad az iskolában.
- Egyelőre meg akartuk nézni, mi van odakint - mondja Kovács Tibor. - Az útra nem fizettünk rá, hiszen a segély java megmaradt, általában napi 120 koronát költöttünk. Így több a pénzem, mint amikor kimentünk. Magyarország sosem lesz olyan gazdag, mint Svédország. Ott a segélyből jobban megélünk, mint itthon a munkából.
