Egyetértés volt a baloldalon abban, hogy Orbán Viktorral szemben az övével ellentétes személyiségre van szükség, aki nemcsak a hagyományos baloldali szavazóréteget, hanem a középen elhelyezkedő, bizonytalan csoportokat is képes megszólítani. Így született az a döntés, hogy nem a szocialista párton belül, hanem azon kívül kell keresni a miniszterelnök-jelöltet.

2002 tavaszán az erős média- és pénzügyi háttérrel rendelkező kormánykoalíció - mindenki meglepetésére - elvesztette a választásokat. A választási küzdelem azonban a szokásosnál is nagyobb ígéretversenybe torkollott, hiszen jól láthatóak voltak a társadalmi, szociális, gazdasági területeken a feszültségek, és erősen csökkent a demokráciába vetett hit.

Az új kormány 2002 kora nyarán dilemma elé került: vagy beváltja a társadalmilag szükséges és indokolt, de gazdaságilag nehezen teljesíthető ígéreteit, vagy követi elődei példáját, és a kormányprogram köszönő viszonyban sem lesz a választási programmal. A koalíciót adó pártok és a miniszterelnök egyetértésben úgy döntöttek, hogy az ígéreteket be kell váltani, a politika hitelességét helyre kell állítani. Nem volt könnyű döntés, a makroközgazdász és a politikus lelkiismereti vívódása volt mögötte. Egyetértés volt abban, hogy egy ilyen politikának ára van, s azt is vállalni kell: 2003-tól szigorú és következetes gazdaságpolitika szükséges a pénzügyi egyensúly fokozatos javítására. A kormányprogram legfontosabb elemei a következők voltak: a demokrácia és a demokratikus intézmények helyreállítása, a szociális igazságtalanságok csökkentése, a modernizáció, és ennek első lépéseként esélyek teremtése a leszakadó térségek számára. Ez út- és autópálya-építéssel s megfelelő pénzügyi támogatási rendszerrel érhető el. A modernizáció fontos eleme volt az oktatási rendszer átalakítása. A program része volt az integráció a világhoz, ami messze túlmutatott az EU-integráció sikeres befejezésén, azaz a tárgyalások lezárásán és a magyar nemzeti érdekek erős képviseletén. Célul tűztük ki a külpolitika és külgazdaságpolitika diverzifikációját, az orosz kapcsolatok helyreállítását, a kínai és indiai kapcsolatok erősítését, a határon túli magyarság esélyeinek javítását és a szövetségi rendszer megerősítését az Egyesült Államokkal és a NATO-val.

A választási ígéretek betartására sarkallt az is, hogy az önkormányzati választásokon a koalíciónak meg kellett erősítenie legitimitását, hiszen az ellenzék utcákon, hidakon és saját médiáiban hatalmas kampányt szervezett a kormánnyal szemben. Az önkormányzati választások olyannyira jól sikerültek, hogy erős baloldali többség mutatkozott szinte az egész országban.

Ez persze a nagy előnyök mellett politikai tehertételt is jelentett. A baloldali vezetésű önkormányzatok, városok lobbiereje, érdekérvényesítő képessége hallatlanul megerősödött. Készülni kellett az EU-csatlakozásról szóló népszavazásra is. Miután az ellenzék a szélsőjobb felé is kikacsintva, főként a kételyeket növelte - "az EU-n kívül is van élet" -, a népszavazás szintén a legitimitás próbája lett.

Ezek után kezdődött el a gazdaságban az óvatos kiigazítási politika, 2003 elejétől gyengébben, közepétől következetesebben. Az államháztartás hiánya 2002-ben 8,5 százalék volt, ami 2004-re 5,4 százalékra csökkent. A 2002-es hiányból mindössze 0,9 százalék tulajdonítható a 100 napos programnak. Az Orbán-kormány által örökül hagyott hiány tehát 7,6 százalék volt. Reformok az Orbán-kormány idején szóba sem jöttek, sőt az 1997-es nyugdíjreformot is leállították. Költekezésükből nem sok maradandó származott, a Széchenyi-tervből is inkább csak a név, amire büszkék lehetünk.

A 100 napos program 2002-ben tehát még csak kismértékben terhelte a büdzsét, de a következő években halmozottan. Több mint 700 milliárd forintról van szó, ami óriási összeg, de tudjuk, hogy igazságtalanságokat csökkentett (szegények, nagycsaládosok), történelmi adósságokat mérsékelt (nyugdíjasok). A kormány bűne nem az volt, hogy az egészségügyben és az oktatásban béreket növelt, hiszen ennek indokoltsága elvitathatatlan, így lehetett csökkenteni a szakmából a kontraszelektív hatású elvándorlást, növelni a megbecsülést, és mérsékelni a megnyíló európai munkaerőpiacok elszívó hatását. Az intézkedések egyensúlyrontó hatása pedig néhány év alatt eliminálható lett volna, ahogy az 2003-tól megindult. A Medgyessy-kormány igazi hibája az volt, hogy nem használta fel a béremelést a reformok elindításához. Ezt azóta is sajnálom.

A reformok elodázásában szerepet játszott az is, hogy azokat csakis mély szakmai vita után, megfelelő társadalmi és politikai háttérrel lehet sikeresen megvalósítani. Az ellenzék már akkor is használta az utcai politizálás eszközeit (hídlezárás, Parlament előtti tüntetés, nemzeti jelentőségű ünnepségek megzavarása pl. Söjtörön vagy a 301-es parcellánál). De hiány volt elszántságból és bátorságból is. És végül: tisztázatlan volt (és ma is az) a modern magyar baloldal felfogása az állam szerepéről. 2004 nyarának végére mindazonáltal komplett normaszöveg állt rendelkezésre az egészségügyi rendszer átalakítására, amely számos ponton kísértetiesen hasonlított a mostani kormányzati elképzelésekhez. Ez nem túlságosan meglepő, ha tudjuk, hogy előkészítésükben vezető szerepet töltött be a mostani egészségügyi miniszter és a reformbizottság mostani elnöke, s dolgoztak rajta a koalíciós frakcióvezetők és a legjobb egészségügyi szakértőik is. Az elgondolás akkor is az volt, hogy első lépésben a tisztánlátást erősítsük: tudjuk meg, kik fizetnek járulékot, kik nem, és mibe kerül az igénybe vett szolgáltatás. Második lépésben a versengő biztosítók jelennének meg (ezzel az az anyag is csak igen szemérmesen foglalkozott). Akkor is az volt, és most is az a meggyőződésem, hogy az egészségügyben is több-biztosítós rendszerre van szükség, és elkerülhetetlen a kórházak egy részének átalakítása más egészségügyi intézetté vagy idősgondozóvá. A kórházi rendszer regionalizálása szintén a struktúraváltás, a jobb és finanszírozható szolgáltatások feltétele. A diagnosztika erősítése, a vizsgálati és gyógyítási idő rövidítése szintén szerepelt a programban. A Medgyessy-kormány idején a haderőreform megvalósult, megszűnt a kötelező katonai szolgálat, és a felsőoktatási reformban is igen nagy előrelépés történt.

Könnyen belátható, hogy az új miniszterelnök, aki már teljes erőből a választásokra készül, nem engedhet meg magának olyan, rövid távon kétes kimenetelű, népszerűséget rontó, bár hosszú távon szükséges lépéseket, amelyek később elkerülhetetlenek. A koalíciós frakciók sem tartották megvalósíthatónak az egészségügyi reformot a választások előtt. Úgy vélekedtek, hogy egy új miniszterelnök nem kezdheti a működését ilyen drasztikus lépésekkel. A kormány által 2004-ben előkészített és benyújtott konvergenciaprogram 2005-től újabb szigorításokat helyezett kilátásba azzal, hogy így tartható az euró bevezetésének kitűzött dátuma. Ehelyett az áfa 25-ről 20 százalékra csökkent, aminek sem gazdasági, sem politikai haszna nem volt, viszont a 2006-os csomagot közel 250 milliárd forinttal terhelte.

A hiány 2006-ra 10,1 százalékra ment fel. Ez a Gyurcsány-csomag nélkül 11,6 százalék lett volna. Ha levesszük a módszertani változásokat (a nyugdíjreform hatását), 8,7 százalékot kapunk, ami gyakorlatilag a 2002-es deficit szintje. Az egyensúlyjavítás folyamata a politikai ciklusok természete miatt 2005-től megállt, az egyébként nélkülözhetetlen autópálya-építés pedig ez évre már 1,9 százalékkal növelte a költségvetési hiányt. Az egyensúly helyreállítását 2004 ősze után is halogatta, a reformokat pedig elodázta a kormány.

Az államháztartás adóssága az egész ciklus alatt lassan, de folyamatosan nőtt. 2005-ben némileg megugrott, de még jelenleg is a maastrichti követelmény körül van. Az állami adósságok növekedésében közrejátszott a jegybank elhibázott politikája is. A bank tökéletes bizalmatlansággal viseltetett a kormánnyal szemben. Hivatalba lépése előtt pár nappal és utána pár héttel ismét jelentősen növelte az irányadó jegybanki alapkamatot, holott a 2002-es hiányt saját elemzői már a tavasszal is jól becsülték meg. Az indokolatlanul magas kamat hatalmas mértékben növelte az állam kamatterheit, azaz ördögi körbe kergette a gazdaságpolitikát.

Nehezen vitatható, hogy 2002 után megindultak az autóút- és autópálya-építések, fokozatosan csökkentek a regionális különbségek, a jövőszakmák anyagi és társadalmi elismerése némileg javult, egészében pedig a ciklus a szociális béke időszaka volt. A külföldi működő tőke visszatért az országba, és a munkanélküliséget sikerült viszonylag alacsony szinten tartani. Mindezek a jó kampány mellett segítették a 2006-os választási győzelmet. A miniszterelnök-váltás történetének különböző olvasatai ismertek, attól függően, hogy éppen akkor ki hol volt. Mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy a miniszterelnök-váltás jó időpontban történt, a koalíció szempontjából sikeres és eredményes volt. Az új kormány reformlendülete pedig kétségbevonhatatlan.

A 2000 és 2006 között regnáló kormányok egyik legnagyobb problémája a pénzügyi hitelesség volt. A pénzügyi prognózisok és tervek mindig túl optimistának bizonyultak - hol azért, mert a nemzetközi konjunktúra rosszabb volt, hol azért, mert az EU-csatlakozás kiszámíthatatlanná tette a költségvetést; hol azért, mert miniszterelnök-váltásra került sor, hol azért, mert közeledtek a választások.

A 2006-os választási kampányban óriási ígéretverseny indult meg, amelyben a kormány csak mérsékelten vett részt. Nem ígérni, viszont a helyzet bemutatásával megszorításokat sugallni: ilyenre még kampányban nem volt példa. Ezzel együtt is valószínűleg többet kellett volna mondani a valóságról. A választások után már elodázhatatlanok voltak a kiigazítások és a reformok. Elfogadható, hogy először a kiigazítás jön, és azon belül is első lépésként a bevételek növelése, ugyanis gyors eredményre van szükség, és a kiadások csökkentése késleltetett hatású, bonyolultabb út. A reformok pedig csak ezek után vagy legfeljebb ezzel párhuzamosan következhetnek. Arra azonban már kevesebb magyarázat van, hogy miért kellett túl szerteágazó, néha ellentmondásos, hatásaikban alig áttekinthető javaslatokat megfogalmazni. Nehezen érthető az is, hogy a reformok miért nem voltak kellőképp előkészítve. Pedig a szigorításokat csak a reformok hitelesíthetik. A reformokat (pl. az egészségügyit) nem lehet elemeiből összerakni anélkül, hogy az "építmény" tervét elkészítenénk. Az embereknek látniuk kell, miért kell áldozatokat hozni, s nekik személy szerint mit hoznak közép- és hosszú távon a változások.

Természetesen vannak a programnak kifogásolható elemei is. Én itt csak kettőt említek. Az egyik a reformok túlvállalása. Közismert, hogy egy ciklus alatt maximum két reformot lehet teljesíteni, és még ehhez is nagy előkészítettségre van szükség. A Horn-kormány idején, pénzügyminiszterségem alatt született meg a mind a mai napig egyetlen, nagy elosztórendszert érintő reform: a nyugdíjreform. Tapasztalatból is tudom tehát, mekkora erőket köt le, és mennyi érdeksérelmet okoz egy-egy rendszer modernizálása, gyökeres átalakítása. Az oktatási rendszer, az önkormányzati alapszabályok, az egészségügy és a nyugdíjrendszer, a közigazgatás egyidejű átalakítása nem kivihető - az energiák elaprózásával jár, és minden társadalmi réteggel szemben frontot nyit. A bátorságnak bölcsességgel és higgadtsággal kell párosulnia a sikerhez.

A másik probléma, hogy jelenleg hiányzik - bár még pótolható - az, ami minden baloldali program sajátja, hogy a reformok vesztesei esélyt kapjanak saját védekező képességük kifejlesztésére.

A kormány gazdasági, pénzügyi kiigazító csomagját tűrni kell, még akkor is, ha komoly fájdalmakkal jár. Reformjait tisztázás és megvitatás után kifejezetten támogatni szükséges. Alapvető fontosságúnak tartom azonban, hogy ezekről és súlyos gazdasági, társadalmi következményeikről, a jövő megoldásairól érdemi vita folyjon minden érintett fél bevonásával. A reform nem a politikai elit magánügye, hanem legfontosabb közügyeink egyike.

A szerző 2002-2004 között a Magyar Köztársaság miniszterelnöke