Nekem egyik ilyen emberem Blum Tamás, szülők, Kardos G. György mellett a legfontosabb talán. Messzi rokon volt, apám és ő voltak másod-unokatestvérek. Most is előttem van, ahogy a vége felé leül mellém, és nyolc cetlire pillanatok alatt felskicceli a szerteágazó, terebélyes családfát; fél órácska alatt közel száz nevet vetett papírra, holott nem foglalkozott családfakutatással soha, meg is vetette az ilyesmit, egyszerűen csak a fejében volt mindig minden, ami egyszer oda bekerült.

Igazából kétszer kerültem vele nagyon szoros kapcsolatba; másodszor ekkor a végén, mikor tudta már, hogy meg fog halni, és kvázi végrendelkezett, még gyorsan el akart mondani egyet s mást, és bizonyos dolgok megőrzésére engem szemelt ki, nekem írta meg sajátos életrajzát, amire visszatérek még.

Első szoros kapcsolatunk pedig a gyerekkorra esett; Tamás és Józsa János fiának én lettem póttestvére; hetente aludtunk egymásnál, minden nyáron vittek nyaralni minket.

Mikor náluk időztem, a hatalmas és sötét Andrássy úti lakásban, természetesen mentem velük a túloldalon lévő Operába át.

Először ezt kaptam Blum Tamástól, az operát.

Nemcsak éveken át majd' minden előadást láttam, de megmutatta nekem az épületet is, amely egy gyerek - és nem gyerek - számára elképesztő volt, az akkor még meglévő közel százéves hidraulikus színpadi technikát, a pazar irodákat, a raktárakat, kelléktárakat.

Csak azt tudtam Tamásról gyerekként, hogy karmester itt; nem tudtam, tudhattam még, hogy nem csupán nagyszerű muzsikus, de vérbeli színházi ember.

Húszévesen került a pesti operához - diplomája nemigen volt. Életének legszebb szaka a Klemperer melletti asszisztenskedés mellett az 1953 és 1958 közötti, Debrecenben töltött idő volt, mikor Vámos Lászlóval csináltak korszakos előadásokat.

Azt viszont gyerekkorban is tudtam, hogy Tamás operalibrettókat fordít; gyakran láttam őt ülni az ágy szélén - íróasztala sose volt -, ölében egy öreg, fekete fedelű kottával, kezében ceruzával. Gyakran készített fordításokat házi használatra is, ezeket aztán harsányan dalolta nekünk, jól emlékszem a Szöktetés a szerájból házi fináléjára: "Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és hasmenés..."

Az operára való tanítása számomra folyamatos volt, és tart ma is; utolsó évében kurzusokat tartott a Zeneakadémián, az előadásait tartalmazó hangszalagok itt vannak polcomon, jó lenne kiadni azokat egyszer.

Tőle tanultam meg, hogy az opera se nem színház, se nem zene, se nem mozgás, se nem látvány, hanem mindez együtt, az opera egy kicsit minden... és itt megáll, és gyorsan lezárja: az opera minden.

Tőle tanultam meg, hogy egy tercettben nem csupán mindenki mást mond, énekel, nem csupán mindenki fújja a magáét, hanem egyazon szerepben is mást üzenhet a szöveg, mást a dallam és mást a játék, a mimika, hogy ezek egyszerre is ellentmondhatnak egymásnak; hogy az operában ez a csodálatos, hogy a világ és az emberfajzat feneketlen bonyolultságát tudhatja regisztrálni.

Talán ezért is volt a műfaj neki való; Blum számára természetesen, magától értetődőn volt elképesztő az élet.

Az övé sem volt érdektelen amúgy; ma már jobban átlátom azt is. Életének alighanem négy meghatározó élménye volt: apja öngyilkossága, Bergen-Belsen és Svájc, az opera és a feleség, Józsa.

Az apátlanság hihetetlen határozottá tette, igazi vagy-vagy ember volt, gyorsan döntött és gyorsan cselekedett, nem szerette a nyafogást, a művészkedést, a kétértelműséget. Csodálatosan tudott elköszönni, "Szevasz" mondta, és már sarkon is fordult, és ment. Nem pápázott soha vissza.

Mikor már nagy volt a baj, felbukkant egy napra Svájcból; "Csak azért jöttem, hogy elköszönjek anyádtól" mondta szárazon nekem. Mikor feleségem lett beteg, megfogta vállam: "Mari meg fog halni, te pedig azonnal megnősülsz, és gyerekeket csinálsz! Megértetted?! Adj egy pohár bort."

Így beszélt, hat-nyolc nyelven így.

Az utolsó hónapokban ücsörgött a Tilos az Á nevezetű, akkori kultuszintézmény galériáján, és boldogan nézte az alant nyüzsgő életet, nézte az éji forgatagot, és örült neki. Örült az életnek, az ifjúságnak, a zajnak, az italnak, örült, hogy az van, örült neki akkor is, ha tudta, hogy ez már nem neki van, másnak van, de az nem baj, az a fontos, hogy van.

És hirdette az igét.

Itt és ekkor fejtette ki a maga módján például, hogy mi a különbség a férfi és a nő közt: "A férfi tud akkor is, ha nem szerelmes, a nő nem."

Évente újraolvasom nyolcvanoldalas dolgozatát, amelyet nekem készített, afféle végrendeletként. Ebben noteszei segedelmével valamennyi külföldi útját rekonstruálta, a gyermekkori csehszlovákiai nyaralásoktól kezdve a Kasztner-csoport tagjaként megtett egyéves bergen-belseni és svájci túrán, a turnékon, a kádári kor háromévente engedélyezett moszkvicsozásain át az 1973-as disszidálásig.

Nem jöttem rögtön rá, miért erről ír, miért a külföldi utakról, hogy mit akart nekem elmondani ez a szemérmes ember. Most már tudom. Kintről jobban látszik az, ami benn van.

1944 végén, mint a Kasztner-akció keretében kivásárolt zsidógyerek, akkor már rákos anyjával Svájcba keveredett, ahol lényegében szabad fogolyként mozoghatott és tanulhatott is a lausanne-i konzervatóriumban. Tizennyolcadik születésnapján Genfbe kirándult magát ünnepelni. Idézem visszaemlékezését: "Az óvárosban beültem egy olcsó kocsmába. A szomszéd asztalnál valaki azt mondta: nem találok senkit, aki lekísérné az Árva Lászlót és az Arról alult. Odamentem, és közöltem, hogy én vállalnám. Kezdeti bizalmatlanság után elmentünk egy zongorás lakásba, ahol eljátszottam az énekesnek, Csabay Lászlónak a két Kodály-dalt. Este egy UNRRA jótékonysági hangversenyen léptünk fel és 200 frankot kaptam. Ettől aztán gazdag lettem."

Vagy egy kis részlet egy olasz úti beszámolóból: "A kis fiesolei templom kerengőjében ez van felírva (olaszul): ha hiszel, imádkozz, ha nem hiszel, csodálkozz, ha ostoba vagy, firkálj a falra. Ennek mély igazságát már másnap beláttuk, mikor az Uffizi falán ezt láttuk: Itt járt Csöpi és a faszok (magyarul)."

Vagy: "Utolsó líránkért finomat akartunk vacsorázni, és a pincér ajánlatára a nagy velencei specialitást, a fegato alle veneziana-t rendeltük, ami csak annyiban különbözött a miskolci resti rágós resztelt májától, hogy itt a kolduló macska még az asztalra is fölmászott, amit Miskolcon nem mert volna. Józsa az étlappal pofán csapta."

Csupa-csupa ilyes történet volt Tamás élete, de valahogy mindegyikbe belecsúszik valami Arról alúl.

Miközben itt ezt írogatom, blumozgatok, szól a telefon, borízű férfihang közli velem, hogy tudja, jövő héten dedikálok Gyöngyösön, ő odajön nyolc cimborájával, nyolc igaz magyar emberrel, és föltesz majd néhány kérdést nekem, aki csak magyarul beszélek, de magyar nem vagyok, föltesznek pár kérdést, és én azt nem fogom megköszönni majd...

Állok mind a nyolc bátor magyarnak elébe, nem leszek egyedül én se, viszem magammal, magamban Blum Tamást.