Nápolyt látni, és meghalni - az euróért
Az Itália déli felére kiterjedő királyság központjaként pezsgő gazdasági élet jellemezte, nem maradt el fejlettségben az északi országrész mögött, amely kis királyságokból, hercegségekből, francia és Habsburg-uralom alatt lévő tartományokból állt - s ahány külön egység, annyiféle pénz forgott. Az olasz egység megteremtése, 1860 után változott a helyzet. Létrejött a pénzügyi unió is, s ennek a Dél látta a kárát.
Érdekes, hogy az euróövezet születése előtt a gazdaságtörténetnek ezt az apró eseményét alig tanulmányozták. Németország, Skandinávia, Ausztria- Magyarország történelmi példával és tanulságokkal szolgált, de Olaszország valahogy kimaradt, pontosabban, csak a később kialakított latin monetáris unióban vállalt szerepét elemezték. A Cardiffi Egyetemen tavaly készült el James Foreman-Peck dolgozata, amely részletesen feltárja az összefüggéseket. A kutató arra a következtetésre jut, hogy a Nápolytól Szicíliáig terjedő térség jobban járt volna, ha megőrizhette volna saját fizetőeszközét s monetáris politikáját, ha legalább egy-két nemzedéknyi időt nyert volna. Egyszerűen azért, mert leértékelésekkel önmaga segítségére siethetett volna, vagy nem szenvedte volna el az Észak felelőtlen gazdaságpolitikájának következményeit, s a sajátos körülmények között végbement felértékelődést. Miközben a valuta gyengítésének fegyverét Spanyolország bevetette, s ekként utat talált mezőgazdasági termékeinek az angol piacra, a dél-olaszok tehetetlenül vergődtek, s még a beáramló amerikai gabona árleszorító hatásával is szembekerültek. A következmény már ismert: tömeges kivándorlás, tartós leszakadás. A második világháború végén a legnagyobb jövedelmi szakadék Olaszországban alakult ki Nyugat-Európán belül, s ez a tény is hozzájárult a Közös Piac megszervezéséhez, illetve a fejlesztési politikák meghatározásához.
Az olasz egységtől természetesen nem lehet közvetlenül eljutni az euró bevezetéséig, már csak azért sem, mert közben fejlődött a közgazdaságtan, módosultak a világgazdasági erőviszonyok, a pénzteremtés hivatalosan is elszakadt az arany- és ezüstkészletek mennyiségétől. De nem lehet azért sem, mert Itália 1865-ben csatlakozott a Párizs által kezdeményezett, s jórészt a francia tőkeexportot szolgáló latin monetáris unióhoz, amelyből az egész ország vesztesen került ki az első világháború időszakára. Részben az elkövetett gazdaságpolitikai hibák miatt nem zárkózott úgy fel az európai központhoz, mint ahogy a múlt évszázad ötvenes éveitől kezdve tette, majd aztán az eurózóna tagjaként folytatta.
A máig ható tanulságok megfogalmazásakor azonban érdemes rövid kitérőt is tenni. Az olasz egység megteremtése és a magyar kiegyezés időben igen közel esik egymáshoz. S egy másik pénzügyi unióban - infrastrukturális beruházások, a külföldi működő tőke élénk beáramlása és a birodalmon belüli szakosodás következtében - Magyarország sikeresen zárkózott fel, az európai fellendülésre is alapozott fejlődését az első világháború és az ország felszabdalása rekesztette be hosszabb időre.
De hogy kerül a Rothschild fivérek itáliai csizmája az euró asztalára? Úgy, hogy az új tagországok újságíróinak nemrégiben szervezett brüsszeli beszélgetések keretében az unió központjában már veterán tudósítónak számító olasz hírlapírók hozták elő a témát, pusztán arra figyelmeztetve, hogy a valutaunió önmagában sem nem jó, sem nem rossz, a csatlakozás részleteiben búvik meg az ördög. Olaszország ma is súlyos árat fizet, amiért belépett az euróövezetbe, de az is lehet, hogy most még súlyosabb árat fizetne, ha a kívül maradást választja, s az utóbbi évek költségvetési politikáját folytatja. De ez hipotetikus felvetés, az euróról annak idején politikai döntést hoztak, s Itáliát nem lehetett kihagyni.
Ám épp ez az a fejlemény, ami miatt ma nem lehet még magánbeszélgetést sem kezdeményezni bizottsági hivatalnokokkal vagy a pénzügyminiszteri tanács szakértőivel. A maastrichti szerződés szent és sérthetetlen, még akkor is, ha a kilencvenes évek elején az akkori fejlett uniós gazdaságokra találták ki az előírásokat, nem pedig a majdan csatlakozó és felzárkózásban lévő, a feltételeket még jó gazdaságpolitika mellett sem szükségképpen teljesíteni képes államokra. A stabilitási paktum már mozgó célpont, de eltalálni nem lehet az új tagországokból, ezt egyértelműen jelezték is Litvániának, amely azért halogatja a közös valuta bevezetését, mert inflációja 0,1 százalékkal meghaladta a kívánatos értéket. A balti állam elutasítása természetesen üzenet volt a többi várakozónak: a múltbeli hibák, a mai belső ellentétek, az értelmezési viták nyomán ők már valóban csak akkor csatlakozhatnak a valutaövezethez, ha bizonyítani tudják, hogy tartósan levitték az államadósságot, a költségvetési hiányt, az inflációt, a kamatot a megkövetelt szintre. Nehogy az történjék, mint ami történt németekkel, olaszokkal, portugálokkal, görögökkel, franciákkal, hogy a belépés előtt produkálták a számokat, aztán megfeledkeztek a kötelezettségekről.
Az eszmecseréken az uniós szakértők azt magyarázták, miért fontos a maastrichti szerződés és a paktum betartása abban az intézményi keretben, amelyben közös a monetáris politika, de nemzeti kézben van a költségvetés. Közben akarva-akaratlanul azt is érzékeltették, hogy a nominális feltételeket készek mechanikusan, mindinkább doktrínaként kezelni. Közbevetve: magyar részről csak akkor van egyáltalán némi remény valamiféle értelmes párbeszédre a kritériumok értelmezéséről és alkalmazásáról, ha jelezzük, nem mentséget, kibúvót keresünk azon magyar gazdaságpolitika számára, amely a költségvetési hiányt a legföljebb engedélyezett háromszázalékos GDP-arányról tíz fölé vitte fel.
Így sem lehet azonban kideríteni, nem látnak-e az uniós szakértők például problémát abban, hogy, mondjuk, a legkevésbé megreformált, az EU-ba az exportját - egyedüliként egyébként az új tagországok között - növelni képtelen Szlovéniát juttatták be az euróklubba, vagy, mondjuk, milyen alapon kezelik ugyanúgy a német és az olasz hiányt. Miért nem veszik számításba például, hogy Németország visszanyerte versenyképességét, többletet halmozott fel a folyó fizetési mérlegben, a globális kihívásra válaszul kialakította a bérmérséklet légkörét az országban, s miért elégednek meg azzal, ha az állam adósságát a GDP 107 százalékára - jóval az engedélyezett hatvanszázalékos plafon fölé - növelő Olaszország valahogy a három százalék alá viszi le büdzséje deficitjét. Éppen a stabilitási paktum írja elő, hogy a fellendülési ciklusban - s Itália most abban van, még akkor is, ha lassan bővül a gazdaság - egyensúlyt kellene teremtenie az államháztartásban, sőt, a nagy adósság miatt talán némi többletet kellene felhalmoznia. Mi ehhez képest az a kis litván többletinfláció? Ám a válasz minduntalan az: a szabályok világosak, a bizottság és a tanács helyes döntéseket hoz.
Ez sokkal egyszerűbb és alkalmazhatóbb eljárás, mint belegondolni abba, hogy például Itáliának "csupán" a következő feladatokkal kell megbirkóznia: fenntarthatatlannak látszó államadósság, alacsony termelékenység, rossz hatékonyságú közszféra, védett bankszektor, feldolgozóipari szakosodás azokra az ágazatokra, amelyeket az ázsiai verseny súlyos nehézségek elé állít, inflációt gerjesztő ár- és bérmegállapodások, s persze az uniószerte tapasztalható társadalmi ellenállás a reformokkal szemben. S akkor még nem említettük a szintén európai jelenséget, hogy az elöregedés milyen pénzügyi terheket ró hamarosan a nyugdíjrendszerekre.
A szabály az szabály alapon inkább azt sugallják, hogy az új államok ne siessenek az eurózónába. Még a kiskaput is megmutatják. Bár az eurót kötelező bevezetni, s erre minden új csatlakozó kötelezettséget vállalt, az odáig vezető gazdaságpolitika alkalmazásával együtt a végtelenségig el lehet húzni a közös valuta átvételét, ha az adott ország nem lép be az árfolyamrendszerbe, ahol elvileg két évet kellene eltölteni a nemzeti fizetőeszköz erejének bemutatására.
Kétségkívül ésszerűnek látszik azonban az a brüsszeli megközelítés, hogy ezen országoknak szükségük lehet az önálló monetáris politikára, még számos reformot kellene magvalósítaniuk, miközben közelíteniük kell az euróbevezetés feltételeihez. A felzárkózás, de kívül maradás jó példájaként Svédországot említik, amely még az árfolyamrendszer előszobájában sem ücsörög. Svédország persze túlteljesíti a valutaövezet kritériumait is, s ezért teheti nyugodtan, amit tesz. Akárcsak Nagy-Britannia vagy Dánia. Azt már viszont nem az uniós szakértők, hanem a Financial Times elemzője, a kérdéssel sokat foglakozó publicista, Wolfgang Munchau jegyzi meg lapjában, hogy ami Svédországtól igazán átvehető, az a leértékelési politika. S itt jutunk talán vissza az 1860-as évek Nápolyához, ahol manapság maffiaháború dúl, s Rómában még azon is tanakodnak, bevessék-e a hadsereget. A svéd export azért talált magára, mert a gyengülő valuta segítette 1992 után hosszú időn keresztül. Igaz, magas a termelékenység, sokat invesztáltak az oktatásba és a szakképzésbe, gyors a gazdaság növekedési üteme, de ezzel együtt szó sincs a svéd feldolgozóipar reneszánszáról. A devalválás klasszikus eszközét alkalmazták.
A tanulság Magyarország számára többrétegű. Egyrészt Svédország maga is súlyos költségvetési válságot élt át a kilencvenes évek közepén, nagyjából a mi Bokros-csomagunkkal egy időben. A hiány a GDP tíz százalékára rúgott. Ma többlet van a büdzsében. A kiigazítás hozadékát nem élték fel, hanem befektették. Az utóbbi 74 évből 65-ben a szociáldemokraták kormányoztak, ám nemrég elvesztették a választást, mert a konzervatív ellenzék a növekvő munkanélküliség orvoslását hihetőbben ígérte. Ám még a jó költségvetési viszonyok mellett is az új kormány csupán adókedvezményt nyújt a kiskeresetűeknek, hogy érdemesebb legyen munkából, mintsem segélyből élni, amit egyébként megkurtítanak. A vállalatok pedig akkor fizetnek kisebb járulékot az alkalmazott után, ha fiatalokat vagy hosszú ideje munkanélkülieket vesznek fel. Másrészt nyilvánvalónak látszik, hogy a Magyarországon az utóbbi években az infláció elleni küzdelemben használt, s művi úton agyonerősített árfolyam más pályán az export serkentését sikeresebben szolgálhatta volna. Harmadrészt egyértelmű, hogy az eurózóna feltételei nem változnak, a kritériumok megközelítése, a fenntartható pénzügyi egyensúly megteremtése és a piac megnyugtatása önérdek, ám a forint lecserélése előtt alapos vizsgálat alá lehet vetni, versenyképes-e a magyar gazdaság, megfelelő árfolyamot választ-e, valóban elérte-e azt a fejlettségi szintet, hogy hosszú időn át teljesíteni tudja az előírásokat az övezetben. Máskülönben súlyos árat fizethet az ország, mint a Nápolyi Királyság a XIX. században, vagy Olaszország manapság, és - amint Budapesten a napokban Joaquín Almunia pénzügyi biztos utalt rá - Spanyolország majd a jövőben, rohamosan romló versenyképessége miatt. S még nem érintettük azt a napirenden lévő súlyos kérdést, hogy az Európai Unió egésze éppen a versenyképesség terén miért távolodik inkább a másik, s másként működő pénzügyi uniótól, az Egyesült Államoktól, mintsem hogy közeledne hozzá, holott 2010-ig meg akarta előzni.
