Az akkori lelkesedés egyébként érthető volt; más kérdés, hogy az említett esemény már akkor is kevesekben kelthetett olyan benyomást, hogy a két ősellenfél közel került az áttöréshez kapcsolataiban. Ha valakinek netán lettek volna ilyen kósza érzetei, mára ezeken nyilván végképp túl van: Gyurcsány Ferenc és Calin Popescu Tariceanu láthatóan nem a történelemcsinálás céljából ült asztalhoz a Szépművészeti Múzeumban. Amit pedig ott elvégeztek, valójában inkább rutinmunka volt a számukra. De szerencsére ezzel tisztában is voltak.

Ez ugyanis arra utal, hogy a magyar-román kapcsolatokban mindkét részről a kis lépések politikája mellett kötelezik el magukat. Jobb híján persze, és teljesen praktikus megfontolásokból - de a kapcsolatrendszer múltját és mai alakulását is figyelembe véve kétségkívül ez a maximum, ami elvárható a bukaresti és a budapesti politikától. Valami ugyanis azért elindult az elmúlt években (egyáltalán nem függetlenül az uniós csatlakozási folyamattól); a közös kormányüléseken született döntéseket pedig lehet ugyan némelykor kisszerűeknek, földhöz ragadtaknak mondani (és ezek gyakran tényleg rávilágítanak a viszony mai korlátaira is). Ugyanakkor viszont az elhatározásoknak vitathatatlanul komoly a gesztusértékük, és ez adott esetben talán még fontosabb is a tulajdonképpeni gyakorlati hozadéknál.

Egyszerűen azért, mert a magyar-román viszony szinte az ősidők óta az alapvető bizalomhiányon, gyanakváson és érdekellentéten alapul. Ezt figyelembe véve lényegében minden apróság, ami a bizalmi alapba téglaként illeszthető, feltétel nélkül üdvözlendő dolog.

Úgy néz ki, ennél többet nem is nagyon akarnak belemagyarázni a dolgokba maguk az érintettek sem. Ha ez valóban így van, komoly jövője lehet az ilyen kormányzati rendezvényeknek, és az ügy nem megy el a PR felé. Az megbocsáthatatlan volna.

Az talán valóban bizakodásra adhat okot, hogy a budapesti és a bukaresti kormány újabban többet beszél a máról és a holnapról, mint a tegnapról. Persze ebben a megközelítésben benne van: még mindig nem érkezett el annak az ideje, hogy erről a közös tegnapról értelmesen szót lehessen egymással váltani. Sőt, alighanem jó darab idő (és sok egyéb mellett: még több együttes kormánytanácskozás) kell majd ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen valamikor. Előbb még annyi bizalmi tőkének kellene felhalmozódnia, hogy mindkét nemzet őszintén tudjon beszélni e múltról; bevallja például a másikkal szemben elkövetett történelmi bűnöket. A tulajdonképpeni magyar-román történelmi megbékélés csak akkor fog elkezdődni a lényegi frontokon. Reményt adhat, hogy ez már sikerült más nemzeteknek; egyszer talán mi magyarok és románok is összeszedjük ehhez a muníciót - és főként bátorságunkat. Addig pedig örüljünk, hogy az európai intézmények soha nem látott esélyt adnak nekünk a stratégiai partnerséghez. Ahhoz, hogy egyszer végre igazán közel kerül majd egymáshoz magyar és román e "morajos, halk, halotti hangú" régióban.