Mindhárom kérdésben kulcsfontosságú a régiók szerepe, még ha a regionális fejlesztési tanácsok legutóbb - szerencsétlen módon - egy kiszivárogtatási história kapcsán kerültek is a közérdeklődés homlokterébe. A legjobban talán úgy lehetne láttatni a mostani helyzetet, hogy magunk elé képzelünk egy négyzetet - ez volna Magyarország. Ezt függőlegesen ketté szelik az ideológiák, hisz az ország fele bal-, a másik fele jobboldali beállítottságú. A helyhatósági választások után azonban már egy vízszintes tengely mentén is félbe kell vágnunk e virtuális négyzetet, hiszen a központi kormányzat és a helyi önkormányzatok ugyanis politikailag immár jellemzően különböző színezetűek. A két "felező" metszéspontjában, középen viszont ott vannak a régiók, avagy a regionális fejlesztési tanácsok, amelyekben minden politikai erő egyszerre van jelen, úgy a helyi politikából, mint a kormányzat oldaláról. Ezért e testületekben van a legjobb esély arra, hogy programok alapján, konszenzuskereső munka folyjék, melyben az ideológiai viták helyett a párbeszéd, az ésszerűség dominál.

Ez nem is működhet másként, hiszen az általános szabályozáson kívül a reformfolyamatok minden eleme települési, megyei, regionális jogkörbe tartozik. Vegyük példának az egészségügyi reformot! A kormány előáll a regionális klinikai központok ötletével, de hogy ezek az adott régión belül hol legyenek, azt a régionális tanácsok tudják a legjobban megítélni. Hisz a klinikák, kórházak önkormányzati kezelésű intézmények, s helyi szinten rendelkeznek a legtöbb információval az adott térség sajátosságairól, ott ismerik a legpontosabban a régió betegségtérképét. Meggyőződésem, hogy ha a regionális fejlesztési tanácsoknak ehhez hasonló érdemi kérdéseket teszünk fel, és mellétesszük a szükséges forrásokat is, akkor racionális döntések születnek majd.

Az elmúlt tizenöt év története is azt mutatja, hogy a helyi, térségi politika sok tekintetben bölcsebb az országosnál. Iszonyatosan lebecsüli a politizálás e terepét, aki pártszínezeten alapuló döntéseket gyanít mindenütt. Az első olyan klinikai központ például, amely már az országos egészségügyi reformba illeszkedően épült, a jobboldali vezetésű Debrecenben jött létre, egy baloldali kormány idején. Együtt tettük le az alapkövet Kósa Lajos polgármesterrel. Ez is bizonyítja, hogy nem a politikai szempontok döntenek, hanem az, hogy mi szolgálja leginkább a reformot, és egy adott térség fejlődését. Vagy ott van Mórahalom, amely az uniós pénzekből a magyarországi városátlag tízszeresét kapta, noha fideszes polgármesterénél többet talán senki nem támadta a kormány fejlesztési tervét. Jók voltak a projektjeik, és kizárólag ez számított. Egyébként sem létezik törvényszerű összefüggés az odaítélt fejlesztési pénzek volumene és az újraválasztási esélyek között - ezt a mostani önkormányzati választás világosan megmutatta. Győr-Eger például a rendkívül szakszerű városvezetésnek köszönhetően majdnem minden létező forrást megszerzett az elmúlt időszakban, a városok fejlődése kétségtelenül mintaszerűnek mondható, a választók mégis megvonták a bizalmat a korábbi kormánypárti polgármestertől. A regionális fejlesztési politika nem politikai játékszíntér tehát, hanem a kőkemény fejlesztési felelősségek terepe - ahol az állam egyébként garanciát vállal minden egyes uniós forintra, és kamatostul kell visszafizetnünk a pénzt, ha jogszerűtlen felhasználás történt.

A pártok többször megpróbáltak "rátelepedni" a régióra. A Horn-kormány idején (amikor a koalíciónak kétharmados többsége volt) készült például már törvényjavaslat önkormányzati régiók létrehozásáról, ám a szocialista párt akkor még ellenállt ennek, mert a megyei önkormányzatok a baloldal bástyáit jelentették. 1996-ban aztán - részben az én javaslatomra - elkészült a területfejlesztési törvény első változata, amely megpróbált egy olyan szerkezetet létrehozni, melyben az állami és helyi szereplők paritásos alapon működnek együtt (a gazdasági és tudományos szféra képviselőinek bevonásával). Száznyolcvan fokos fordulatot hozott a Fidesz-kormány, mely gyakorlatilag "leállamosította" a területfejlesztési tanácsokat, holott a választási programjukban még önkormányzati régiókat ígértek. Akkor került többségbe az állami oldal, és szorultak háttérbe a megyei, illetve nagyvárosi képviselők, nem szólva a kistérségi delegáltakról. (Ebben az időben sokszor olyan "mezei" fideszes önkormányzati emberek képviseltek egy-egy szaktárcát a fejlesztési tanácsokban, akik nem voltak tisztában azon minisztérium általános politikájával, melynek nevében megszólaltak.)

A 2006-os kampányban megint megfogalmaztuk a választott regionális testületek igényét, ám a Fidesz nemrég a parlamentben nemet mondott a régiókra. (Az ellenzék rövidlátó politikája önmagát bosszulta meg végül: ha ugyanis kora őszszel már regionális testületekről folyt volna a szavazás, elfogadott lett volna a törvény, miként a kormányoldal javasolta, akkor az eredmény ma sokkal nagyobb politikai erőt jelentene a Fidesz számára.)

Az imént felvázolt folyamat íve nyilvánvaló, a területfejlesztési törvény technikai jellegű módosítására ugyanakkor mindenképpen szükség van (ma például másként hívnak több minisztériumot, mint ahogy a jogszabályban szerepelnek). Ezen felül én személy szerint támogatnám, ha a törvény a jelenleginél több esetben írna elő konszenzuskényszert a fejlesztési tanácsokban. Mert természetesnek és kívánatosnak tartom, hogy kormánypárti és ellenzéki politikusok egy adott régió érdekében egyesítsék tudásukat. Az önkormányzati választások eredményeként rengeteg hozzáértő, környezetét jól ismerő MSZP-s szakember "szabadult fel", akik tovább erősíthetik a szakmaiságot a regionális politikában - ez talán a az önkormányzati választások egyetlen pozitív hozadéka számunkra. A központi kormányzat jelenléte is evidencia e tanácsokban, hiszen a feladat mégiscsak egy nemzeti fejlesztési program végrehajtása - a konvergencia-programmal összhangban. Az állandó párbeszéd a kormánnyal pedig már csak azért is elkerülhetetlen, mert az európai forrásokból finanszírozott beruházásokat - mondjuk egy szennyvíztisztítót vagy egy egészségközpontot - működtetnie is kell majd valakinek valamiből, miután megépültek.

Summa summarum, felértékelődőben van a regionális együttműködés szerepe Magyarországon. Ha valahol, akkor a fejlesztési tanácsokban mindenképpen meg kell teremteni a szakszerűség érvrendszerét (ebben a világos és szigorú európai normák is segítenek nekünk), és túl kell lépni a pártszempontokon. Miskolc polgármestere például szocialista, míg a megyei vezetés ellenzéki - de együtt kell működniük. S vajon lehet-e, mondjuk, átfogó közlekedésfejlesztést tervezni Budapesten úgy, hogy az ellenzéki Pest megye és a kormánypárti főváros össze ne fogjon? Nyilván nem. A politikai oldalak egymásrautaltsága történelmi kényszer, de olyan kényszer, amely előre visz minket és hosszabb távon akár egy új politikai kultúra alapjául is szolgálhat. Ha ezt nem ismerjük fel, akkor történelmi vereséget szenvedhetünk az európai támogatások felhasználásában is.

A szerző szocialista országgyűlési képviselő, volt európai ügyekért felelős tárca nélküli miniszter

- Nem tudtak megegyezni, hogy Kittike melyikükhöz tartozzon, ezért inkább beleegyeztek a közös együttmûködésbe