Fiziológusként pedig vallom, hogy e tanítása nemcsak lelki, de fizikai jólétünk forráskútja is.

Sajnos, nem mindenkit könnyű szeretni: például azt se, aki a lefelé görgő mozgólépcsőn is baloldalt cövekel le, és vadul pillant hátra, ha esedezve szólok: bocsánat. És van politikus is, akinek hiába szólnánk halkan: bocs, hogy élünk.

Kényszeríthetjük magunkat, hogy szeressünk valakit? Nincs miért kényszerítésről beszélni. Tudjuk, hogy elménk minden funkciójának két összetevője van: az értelmi és az érzelmi. Utóbbit legtisztábban az ésszerű megfontolásoktól független szerelem képviseli. A szeretetnek viszont szerves, többé-kevésbé rációra épülő része a megértés. Józan döntésem, hogy meg akarok-e érteni valakit. A jézusi útmutatást tehát így értelmezem: törekedj megérteni azokat is, akik iránt gyűlölet csírázik szívedben, hogy őket is szeretetedbe fogadhassad.

Így tettem, amikor növekvő ellenszenvet éreztem Orbán Viktor iránt, és fölfogtam, hogy ez gyűlöletté fajulhat. Akkoriban kezdődött, amikor az első demokratikus magyar kormány útkereséseiben elvérzett az MDF, és O. V. e vákuumba navigálta híveit. Mintha pusztán a hatalomszerzés hajtotta volna, látszólag a legcsekélyebb erőfeszítést sem tette, hogy megértse, magáévá tegye a jobboldali konzervativizmust. Nehezen tartottam kordában növekvő ellenszenvemet, amint felismerhető ideológia nélkül vezette oda üres demagógiával megbabonázott híveit.

"Létezik-e egyáltalán Orbán Viktor - önmaga? Vagy csak a folyton más eszmét és alakot öltő, embertelen hatalomvágy létezik?" - tette fel a kérdést Debreczeni József (Egyetértésben Orbánnal, február 21.). A politikus Orbánt valóban ez jellemezheti. S ez ébresztett rá, hogy meg kell értenem Orbánt, az embert, ha nem akarom, hogy dagadozó ellenszenvem önroncsoló gyűlöletté fajuljon. Mert ("a bűnt gyűlöld, ne a bűnöst" tanítás szellemében) a határtalan hatalomvágyat magam is gyűlölöm. Arra következtettem, hogy O. V.-t, az embert, leginkább a túlzott szeretetvágy jellemzi (HVG, 2006. március 18.). Tévelygéséből tehát úgy vezethetjük a damaszkuszi útra, ha azok is megértő szeretetükbe fogadják, akik már nem a Hősök tere ifjú emberét látják benne, akinek lelkes, konstruktív ellenzékisége sokunkat boldog reményekkel töltött el.

De most Gyurcsány Ferenc mellett akarok hitet tenni, mert miután szembeszállt a félrevezetésre épült status quóval, sokan elfordulnak tőle, s még sok megpróbáltatás áll előtte. Nehéz szeretni azt, aki tükröt állít elénk, hisz jó évtizeden át önáltató hazugságban éltünk mind. Ha arra gondolok, mennyire félt a jobboldal attól, hogy a bal kerül hatalomra - és fordítva! -, akkor érthető, hogy kevesen emelték fel a szavukat az övéi túlkapásai ellen. Valakinek végül is szembe kellett néznie mindezzel.

S így mindazok alapján, amit megtudtam Gy. F.-ről, egyre könnyebb lett megkedvelnem. Talán nem politikai maffia, hanem maga a Gondviselés hozta nyilvánosságra őszödi önostorozását, hogy lássuk őt az ő damaszkuszi útján, szenvedélyes haza- és igazságszeretetében. De nem voltak fölöslegesen túlzók azok a szenvedélyes szavak? Nem lépték túl a jézusi mércét? Aligha. Jézus olykor nagyon kemény szavakkal szólt társaihoz: "Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem..." - mondja Péternek, amikor meghátrálásra akarja rávenni (Máté, 16.23).

Hallik: voltak Őszödön is kishitűek, akik nem hitték, hogy a nép elfogadhatja a szükséges reformok keserű poharát.

De csak a humanista jézusi "parancsolatnak" engedelmeskedve szeretem Gy. F.-et? Nem. Nem is személyes kapcsolatok okán; mindössze háromszor találkoztam vele, szinte csak kézfogásnyira. Igaz, pár szó után már úgy éreztem, tenyérnyi lakatlan szigeten rekedve, jól elbeszélgetnénk. Hasonló helyzetben némely politikus elől inkább belevetném magam az óceánba, a cápák közé.

Őszödi beszédéből kiderült, mennyire gyűlöli a hazugságot, a teljes igazság ki nem mondását is. Őszinte megértésem! Hiszen politikusoknak, diplomatáknak gyakran kell elhallgatniuk az igazságot vagy elhalasztaniuk kimondását. Eisenhower mestere volt ennek: szemrebbenés nélkül hazudott. Ki ne emlékezne az U-2 esetre? Az nagyon rossz hazugság volt, mert véget vetett a párizsi csúcstalálkozónak, az attól várt détente-nak - a hidegháború enyhülésének. A győztes forradalmunkat követő szabadságharc érvágását is jórészt elkerülhettük volna, ha nem traktálnak minket a "felszabadítási" doktrína Truman után hazuggá vált retorikájával.

Bill Clinton eskü alatt hazudott, mégse mondatták le. (Úriember mindig tagadja - hazugságok árán is - illicit viszonyát.)

A mai amerikai kormány hazugságokkal indított százezrek halálához, hatalmas anyagi veszteségekhez vezető háborút. Vannak szükséges, vannak szükségtelen és vannak rossz, gonosz hazugságok. És vannak önpusztító, frusztráló hazugságok, amikor akkorát hazudik valaki, hogy ésszel bíró ember el nem hiheti. Talán azért süvöltik naponta ezerszer a mai ellenzék kikiáltói: "hazudott, mondjon le" - mert frusztrálja őket a saját hazug általánosításaikból (pl.: "rosszabbul élünk, mint négy évvel ezelőtt!") fakadt, megérdemelt csődjük.

Bárcsak sose kéne hazudnunk! (Ha nem lennénk társas lények, tán nem is kéne...)

A miniszter, a diplomata, aki világgá kürtöl mindent, ami a tudomására jut - a szó legszorosabb értelmében - hazaáruló. A politikai és gazdasági partnerek, a hitelezők előtt nem titok, hogy a választási tódítások bocsánatos bűnei belföldi fogyasztásra valók: normális ember nem tekinti szentírásnak mindazt, ami ilyenkor elhangzik. A választások eredményét kétségbe vonó, a demokrácia alapintézményeinek megingatását szolgáló, hazánkat befeketítő, túlzásokra-hazugságokra épülő ármánykodás azonban semmiképpen sem bocsánatos bűn.

Aki beismeri a hazugságot, azt könynyű szeretnem, mert képes felismerni, miben tér el az igaz a hamistól. De félek attól, aki csalhatatlan igazmondónak vallja magát, mert előbb-utóbb elhiteti híveivel, hogy ő, és csakis ő az abszolút igazság birtoklója: maga az Úristen.

Bitó László

nyugalmazott egyetemi tanár, író