Mára ugyanis a hazug és felelőtlen politizálás, a politikai zsákmányszerzés, a fejlettebb és stabilabb demokráciák politikai marketingeszközeinek gátlástalan használata többszörös válsághoz vezetett. Ma már sokan tudják, hogy nagyon egyszerű fizikai rendszerek is viselkedhetnek kaotikusan, és ennek folytán a jelen állapotukból egy későbbi állapot nem jósolható meg. A rendszer szélsőségesen ingadozik, de beragadhat olyan csapdákba is, ahonnan magától soha többé nem tud kikászálódni. Megkockáztatom, hogy a társadalom viselkedésében is fellelhetők hasonló mintázatok. Egy válság kimenetele nem jósolható meg pontosan, egy többszörös válság végkimenetele pedig szinte bármi lehet.

Ma Magyarországon többszörös válság van. A politikai válságot az a közjogi csapda okozza, hogy miközben formális jogi szempontok szerint a kormány törvényes, oly mértékben elveszítette a kormányzáshoz nélkülözhetetlen közbizalmat, hogy intézkedéseinek alig van foganatja; demokratikus eszközökkel nem tud megfelelni alapvető feladatainak. Ennek rémisztő példája, amikor október 23-án az 1956-os forradalom és szabadságharc ünnepén békés ünneplőket rúgtak, vertek, lőttek véresre. Meggyőződésem, hogy a rendőrök döntő többsége képes elfogadható színvonalon végezni munkáját. De - a szervezet természetéből adódóan - csak akkor, ha a vezetés szilárdan áll a lábán. Most viszont a politikai válság válságba sodorta a rendőrség vezetését is.

Az állam pénzügyi válsága olyan nyilvánvaló, hogy erről nem lehet sok újat írni. Ám a válság tényleges mértékét a politikai szereplők haboznak nyíltan feltárni, mert akkor korábbi rózsaszínű ígéreteikről is mondaniuk kellene valamit. Ez pedig - a tévedések, elhallgatások beismerése - a politikai marketing-tanácsadók szerint egy politikus számára általában káros. Most azonban nem általában vagyunk, hanem egy sorsunkat hosszú időre eldöntő konkrét folyamat kellős közepén.

Mára a morális, szellemi válság is eluralkodott, és hosszú távon ez jelenti talán a legnagyobb veszélyt. A véleményformálók válsága, ha tetszik, árulása. Mert mit várhatunk abban az országban, amelyben 2006. szeptember 17-e után a baloldali-liberális véleményformálók - néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, mint például Kis János - sorban beálltak mentegetni a menthetetlent.

A miniszterelnök az ország sorsát érintő kérdésben hazudott. Tehát mennie kell. Erről a magyar véleményformálók nagy része gyakran mellébeszél; állásfoglalás helyett azt sulykolják, hogy "Orbán Viktor még rosszabb lett volna". Erre akkor sincs mentség, ha a véleményformálók jelentős része elfogult, vagy a politika kiszolgáltatottja, mert onnan kapja megrendelését vagy a segítséget pozícióba jutáshoz, tévéműsor vezetéséhez; akkor sincs mentség, ha a politika - gyalázatos módon - arra törekszik, hogy minden - személyes, anyagi, közösségi, intézményi (pl. egyetemi), tájékoztatási - autonómiát megszüntessen. Most láthatjuk, hogy ez hova vezet. Két egymással már beszélni is alig tudó táborra szakadt az országnak az a része is, amelynek egy pontosan és következetesen végiggondolt menetrenddel kellene kivezetnie az országot a káoszból.

Az eseményeket már nem a józan gondolkodás és mérlegelés, nem előre megírt forgatókönyvek irányítják, hanem a vak véletlen. Minden mindennel összekeveredik. A közállapotainkat elfogadni nem tudó tisztességes emberek élnek alkotmányos jogukkal, és demonstrálnak. Az ilyen helyszíneken természetesen megjelennek zavart fejű emberek is, akiknek van gyógyfüvük minden bajra. Ám ha a véleményformálók összemossák a tisztességes többség felháborodását egy forrófejűekből, bajkeverőkből, provokátorokból álló szűk kisebbség tetteivel, ismét csak mélyebbre lökjük magunkat a káoszba.

Milyen ország az, ahol 2006. október 23-a után a véleményformálók nem teszik félre politikai nézetkülönbségeiket, nem állnak ki egységesen, és nem mondják azt, hogy elég volt? Hogyan talál kifogást magára valamit is adó gondolkodó ember? Amikor semmi nem mentheti a brutális erőszakot, amikor világos, hogy az országot már nem kormányozzák, amikor a hatalom elszabadult, és már csak a szabad rablás hiányzik.

Gyurcsány Ferenc a legjobb útitervvel a kezében sem tudná tovább kormányozni az országot. Az ellenzék görcsösen ismételgeti, hogy van útiterve, de nem meri közreadni, mert ízekre tépnék. A két nagy politikai erő közül egyedül ma egyik sem tudja kivezetni az országot a káoszból. Az ellenzék csak egy új választáson tudna parlamenti többséget szerezni, ám a válság kezelésére haladéktalanul cselekedni kell. Ekkora káoszban ugyanis még egy nagyarányú támogatás is hamar elpárolog.

A politikai mozgás akarat és bátorság kérdése is. Bátorkodom hát leírni a magam egyelőre csak egyetlen parlamenti mandátumnyi támogatást élvező álláspontját, amelyet azonban a civil életben sok barátom és ismerősöm ösztönzött és támogat.

A magyar parlamentnek fel kell nőnie a feladathoz. Az országgyűlési képviselők nem gombnyomó automaták, nem vezényszóra mozduló pártkatonák. Esküjük után nem pártjukat, hanem választóikat képviselik a parlamentben. Embereket, akik rendben, nyugalomban, békességben, tudatosan és szabadon akarnak élni, bízni egymásban, választott képviselőikben és vezetőikben.

A magyar parlament képviselőinek ezért a lehető leghamarább - reálisan egy januári rendkívüli ülésen - vagy fel kell oszlatniuk a parlamentet, vagy öszsze kell ülniük egy olyan plenáris ülésre, ahol megegyeznek egy új, a képviselők komoly többségének (akár kétharmadának!) bizalmát élvező kormányfő személyében.

Az a képviselő, aki bármilyen okból nem tud ebben együttműködni, választóinak, az országnak és saját lelkiismeretének tartozik elszámolni ezzel. Akik igen, nyújtsanak be közös konstruktív bizalmatlansági indítványt. Az új kormány kapjon teljes felhatalmazást a szakszerű kormányzás helyreállítására. Egy parlamenti és közbizalmat élvező kormány akár az alkotmány és a választójogi törvény módosítására is eséllyel tehetne javaslatot, és 2008 áprilisára megteremthetné az új parlamenti választások lehetőségét, 2008-ban pedig demokratikus - és tisztességes - választást lehetne tartani. Egy ilyen útitervhez kellene a magyar szellemi élet véleményformálóinak összefogása is. Segítség, hogy a politika megtalálja a válság gyors és alkotmányos megoldását. Kevés az idő, sok a tennivaló.

Cselekedni kellene, amíg nem késő, amíg nem a káoszból alakul ki véletlenül valami, ami akár szörnyűséges is lehet.

Dr. Pálinkás József

országgyűlési képviselő (Fidesz), 2001-2002 között oktatási miniszter