Hivatássá lett gyűjtőszenvedély
Akkor már nagyjából négy éve dolgozott az egyik nagy nyomdában, és némi pénzt is összegyűjtött. Szabadnapján betért a körúti képbizományiba - 1973-ban talán összesen három ilyen volt a városban -, és ott valóban talált egy Czóbel Béla-festményt.
Tizenötezer forint volt, alig fele a megspórolt pénzének. Szinte szemügyre sem vette az alkotást, nyomban megvette. Otthon azután elkezdtek barátkozni - ő meg a kép -, és rájött, ebből hosszan tartó kapcsolat lesz.
Elkapta a gyűjtőszenvedély - már amennyire szakmunkásfizetéséből megengedhette magának - rendszeres látogatója lett a kevés számú galériának és a szép számú kiállításnak. Kezdetben nem nagyon fordult szakértőkhöz annak kipuhatolására, hogy értékálló alkotást vesz-e, a vásárlás egyetlen szempontja az volt, neki tetszik-e a kép. A szívéhez közelállóknak a két világháború közötti - és főleg a szentendrei csoporthoz tartozó - festők bizonyultak. Persze csak a "kisebb" nevekre tellett, de - szerinte - ez korántsem jelenti azt, hogy másodvonalbeli alkotók lennének. Elkezdett elméleti szinten is felkészülni a korból, a stílusokból és az alkotókból, műgyűjtőkkel, művészekkel, művészözvegyekkel összejárni. Ám ez még mindig csak hobbi volt, bár egyre tudatosabban építette a gyűjteményt.
Közben három műszakban dolgozott a nyomdában, elvégezte a marxista-leninista esti egyetemen a filozófiaszakosítót - nekem érdekes volt, jegyzi meg kis dacos fintorral - majd az újságíró-iskola tördelőszerkesztői tanfolyamát. 1981-ben igent mondott egy kisebb nyomda vezetői posztjára, ám nem tellett sok időbe, hogy rájöjjön, nem igazán vezetői alkat. A kínlódás úgy három évig tartott, amikor a Népszabadsághoz hívták tervezőszerkesztőnek.
Mondjuk úgy, hogy a legrosszabb korban volt - már negyvenes évei közepén járt -, amikor technológiaváltás történt a lapnál, elektronizálták a tördelőszerkesztést. - Egészen kiütött a dolog - fogalmazza meg a felmondást követő lelkiállapotát, ami akár szó szerint is érthető, hiszen hónapokig volt betegállományban. Azután következett a munkanélküliség hivatalos időszaka, aminek anyagi gondjait több, heti-, kétheti lap tördeléséért kapott honoráriuma enyhítette. Majd ezek a munkák is elfogytak.
A gyűjteményéhez nem akart nyúlni, de - legalább vigaszul - jó lett volna egy-két újabb szerzemény. Nekiállt szisztematikusan szelektálni, mi az, amitől legkisebb szívfájdalommal tud megszabadulni. Ezeket kezdte az ismeretségi körén keresztül árulni vagy cserélni. 1995-öt írtunk, és akkor már volt neve a műgyűjtőszakmában, hiszen a birtokában lévő képek nemegyszer kiállításokon is szerepeltek. Talán egy évbe tellett, mire megfogalmazódott benne: lehet, hogy az eddigi hobbi nyújtana kiutat. Vidéki galériás barátaival kibéreltek egy helyiséget a belvárosban, egy naggyá nőtt magyar vállalkozás tulajdonát. Pár hónap után kiderült, hogy ez az ügyvezető magánbiznisze volt.
- Percek alatt utcára kerültünk - sóhajtja, nem is annyira a beleölt pénzt siratva, ami azért nem volt olyan sok, mint inkább azt, hogy bárki azt gondolhatta, valami nincs rendben velük. Ez ugyanis bizalmi szakma, a szavahihetőség legalább annyit ér, mint a szakértelem. A kérdésre, hogy őt becsapták-e valaha, mosolyogva rázza a fejét. - Kérdezni kell, ha az ember bizonytalan. Én ezt harminc év után sem restellem - jegyzi meg -, ha az ember többektől kér véleményt, és azoktól, akiktől tájékozódni érdemes, minimalizálja a kockázatot.
A lakásárak akkor még a padlón voltak a Belvárosban, így jött az ötlet, hogy a műtárgy-kereskedelem centrumában - ahova ifjúkori nosztalgiái is vonzották -, a Falk Miksa utcában kellene egy lakást venni, mert üzlethelyiségre azért nem volt pénze. Azt is tudta, hogy igazán nagy galériás aligha lesz, mert ahhoz, hogy a presztízsvásárlókat - a nagy nevekre vadászó újgazdagokat - magához vonzza, soha nem lesz elég tőkéje. Ő a kismesterek galériása lehet, számolva azzal, hogy a megcélzott vásárlóközönség a legnehezebb klientúra: az igényes értelmiségiek, akik alkalmanként legföljebb pár százezer forint elköltését engedhetik meg maguknak, azt viszont nagyon megfontolják, hogy mire vagy kire adják ki ezt a pénzt. Ahhoz azonban, hogy valakinek neve legyen ebben a szakmában, időről időre fel kell magára hívnia a figyelmet, nem elég, ha a képei között gubbasztva várja a vevőket. Felelevenítette hát a KUT - Képzőművészek Új Társasága - két háború közötti tárlatsorozatát, amelyet a korabeli kritika nemegyszer fanyalogva fogadott, de tagjainak jó része - Barcsai Jenő, Dési Huber István vagy Kmetty János - mára klaszszikussá vált.
Nemrég nyílt meg a Merítés a Kut-ból című sorozat tizedik kiállítása, és - nem kis elégtétellel említi - ennek köszönheti a magyar újságírók műgyűjtő szakosztályának "Ezüst Mókus" díját. - Szó nincs arról, hogy a tárlatrendezés üzlet lenne - oszlat el egy tévhitet, csak a biztosítás, amit a többségében kölcsönkapott képekre kötni kell, egy vagyon. De egy-egy ilyen alkalom tényleg ünnep, és ünnepekre szükség van.
Bizonyára ezért is száll be olyan lelkesen akár a Falk Miksa utcai fesztiválba, akár a Műgyűjtők éjszakájába, ami most november 16-án lesz újra. Ilyenkor sátrat állít, műsorokat ad parányi, utcai galériája előtt, amelyre - élettársa segítségével - 2001-ben sikerült szert tennie. Programsorozatban gondolkozik "Daléria" címmel, amelyen zenével párosítja a műalkotásokat. A közelgő rendezvényen pedig az idén 85 éves Kaján Tibor rajzai adják a fő attrakciót.
Az ünnepnapokhoz persze túl kell élni a hétköznapokat. Ami nem mindig egyszerű. - Ügyesen kell lavírozni a jégtáblák közt - jellemzi a normál ügymenetet, aminek része, hogy tisztességes ember nem marad el az alkalmazottja bérével, és pontosan fizeti a számláit. Pedig néha hét számra egyetlen vevő sincs. Ami nem jelenti azt, hogy ne térnének be az üzletbe. Csak vásárolni nincs olyan gyakran pénzük. Amikor viszont már szinte reménytelennek tűnik a helyzet, akkor történik egy kisebb csoda: például befogadják egy aukcióra valamelyik eladásra szánt darabot. - Ennek sajátos pszichológiája van, az aukción akár háromszoros áron is elkel az a festmény, amit hónapokig hiába kínáltam jóval olcsóbban.
A jövőtől sem vár sokkal többet, mint azt, hogy kicsit görcsmentesebben élhesse meg a mindennapokat, és közben azért tartani tudja a színvonalat. Meg mit is kíván még? Talán azt, hogy a padon - amit nyáron szokott kirakni az üzlet elé - mindennap pihenjen meg, úgy, mint eddig, egy-egy értelmes, érdekes vendég vagy jó barát.
