Beetető rendszer
Az ám: a beléptető rendszer!
- Ez a két hajó, mert mi csak annak nevezzük, tele van a megvásárolt eszközökkel - mutatja kísérőnk a jobbára bontatlan csomagokat. Nagyjából százhetven számítógép, mindenféle kábel, kapu és mit tudom én, micsoda látható két menetoszlopnyi hosszúságban, az álmélkodás közben pedig újabb információ hangzik el:
- Elvileg kifogástalan állapotban vannak.
- És gyakorlatilag?
Kísérőnk széttárja a karját.
Éppen ez az. Pedig nyilván jó ötlet volt. Hat évvel ezelőtt, az Orbán-kormány regnálása idején 21 milliárdos futballfejlesztési program vette kezdetét, aminek a vége az lett, hogy szinte nem lett belőle semmi. És bár néhány elszánt sajtómunkás évről évre kísérletet tesz a teljes körű feltárásra - lásd még: reorganizációs hitelek -, összességében ott tartunk, hogy jó néhány milliárd, huss, kiszállt az ablakon.
Független szakembert kérdezek: mennyit érhet most a számítógépes rendszer, mi a helyzet a szoftverrel; a válasz:
- Az évek múlnak, a csomag értéke folyamatosan értéktelenedik: alighanem az lenne a legjobb, ha a cuccokat odaadnák a rászoruló iskoláknak.
Mondom: eredetileg 5,2 milliárdos projektről van szó.
Az eredeti elképzelés - miért ne gondolnánk ezt? - nyilván "előremutatott": olyan komplex, Európában alapnak minősíthető rendszer kiépítését tűzte célul, amelynek segítségével a szurkolók nagyobb rendben léphetnek be a stadionokba; a klubok (szervezetek) számára ellenőrizhetővé válhatna nem csak a bevétel, hanem a rendbontó kisebbség is. Csak hát (egy, a neve ellhallgatását kérő bennfentes szerint):
- Ha maga vesz egy felújításra szoruló házat, akkor előbb nyilván a falat meg a parkettát csináltatja meg, és nem a bútorokat tologatja be a festékes vödrök közé.
Na ja: legalábbis rothadó stadionjainknak némileg alakulniuk kellett volna ahhoz, hogy egyáltalán befogadhassák a beengedő kaput, a mechanizmus alapját adó szoftvert (és egyebeket), ám ez csak a probléma egyik része: a másik az üzemeltetés, az azzal foglalkozó alkalmazottak szaktudása, fizetése - stb. -, ami önmagában véve is költségigényes mulatság.
Elég az hozzá, hogy Deutsch Tamás - az Orbán-kormány sportminisztere - értetlenkedésének adott hangot 2003-ban, amikor a kormányzó szocialisták azt tudakolták tőle: mi történt a stadionrekonstrukciós program részeként vásárolt beléptető rendszerrel? "Miért nem szerelik fel?" - kérdezett vissza Deutsch. A logikusnak tetsző felvetésre az ellenoldalról az a válasz érkezett, hogy a szisztéma részint drága, részint megelőzte a korát. "Mintha valaki több száz liter benzint venne, de még autója sincs."
Így vagy úgy, azóta sem történt semmi. Illetve: történt.
Például - 2003 májusában - lejátszottak egy FTC-Debrecen bajnoki mérkőzést, amely után néhány száz szurkoló a pályára tódult heves edző- és játékosrugdosás céljából. Államilag ismét felemelkedett a mutatóujj: most már aztán tényleg tenni kell valamit - mit szólnának egy, a csőcseléket kiszűrő beléptető rendszerhez?
A Népszabadság birtokába jutott dokumentum szerint négyoldalú szerződés kerekedett a tettvágyból: az akkori, Gyurcsány Ferenc vezette sportminisztérium, az állami kézben lévő Sportfolió Kht., a Magyar Labdarúgó Liga, továbbá a Szerencsejáték Rt. vállalta, hogy kialakít egy rendszert, amely - nem mellesleg - "menti a menthetőt" az ötmilliárdból. Ennek nyomán a liga - vissza nem térítendő, a Magyar Fejlesztési Bank által lejegyzett labdarúgás-fejlesztési kötvény reorganizációs forrásából - és a Sportfolió 250-250 millió forintot biztosított a Szerencsejátéknak az áthidaló szisztéma kiépítésére: pontosabban csak biztosított volna, amíg ugyanis az MLL fizetett, a Sportfolió nem utalt. És e pillanatban az konstatálható, hogy a nekibuzdulás megfeneklett. Mást ne mondjunk, a beléptető kapuk - elenyésző kivételtől eltekintve - nem állnak, a szurkolók...
Azért a probléma összetettebb.
Már csak azért is, mert a felek egyike, a Szerencsejáték "százegy százalékosan" elvégezte a maga feladatát - röviden: kiépítette azt a rendszert, amely alapján a drukkerek szurkolói kártyák segítségével jegyeket vásárolhatnak az ország lottózóiban -, ám eközben a liga és a központi sportirányítás "nem tudott megbirkózni" a kontraktusban vállalt kötelezettségeivel. Nem összemosva a két intézmény teendőit, csak kiáltva egyet a nagyvilágba: nem készültek el az ominózus szurkolói kártyák (e kérdésben adatvédelmi aggályok is fölvetődtek, aztán csönd), továbbá nincs rendelkezés a renitensek pályákról történő kitiltása ügyében - utóbbi kapcsán maradjunk annyiban: a májusi Újpest-MTK találkozó végén pályára száguldó, elsősorban a fölpofozott Bede bíróra utazó drukkerek visszatérhettek a Megyeri úti lelátóra.
A helyzet, persze - nem győzöm hangsúlyozni - bonyolultabb, ellenben ahhoz kétség nem férhet: az ötmilliárd forintos eszközcsomag (ma mennyi lehet az értéke?) ott gubbaszt a rákospalotai polcokon, és nem történik semmi.
De semmi.
