Ám ennél fontosabbnak látszik a közreműködői szerepe: ahol találkozunk vele, ott ő voltaképp az elbeszélő, vagy legalábbis az elbeszéltek-elmondottak forrása, mondhatnánk, adatközlője, már amenynyire érdemes egyáltalán adatokat, azaz tárgyi alapot keresgélni ezekben a fantasztikusan képtelen írásokban. Elbeszélőként természetesen szüksége van egy másik személyre, mondandója meghallgatójára és feljegyzőjére, azaz valamiféle írói Énre, szerzői alakmásra. "Egyfolytában beszél", mondja Szép Rózáról ez az írói-elbeszélői (vagy feljegyzői) Én az Angyalesetek című írásban, "nagyjából hozzám, ha ugyan én vagyok a másik ebben a fikcióban, nem dönthető el messziről". A rafináltan gügye szóvicc - Szép Róza = széppróza - így bizonyos posztmodern bonyodalmak terhét látszik viselni: nem én írok, hanem a nyelv ír engem, a Széppróza múzsája vagy nemtője súg, viszont bizonytalan, hogy ki is az, mi is az, aki erre a súgásra odafigyelni igyekszik. Mindez persze unalmas közhely már jó ideje - szerencsére a szóvicc, éppen rafinált gügyesége révén, ezt is kellően ironikus nyomatékkal adja értésünkre.

Szerepe amúgy is alkalmi csupán. Ha valamiféle egységesítő motívumot, a kötet írásait integrált elbeszélésfüzérbe, egy "novella-regény" virtuális egészébe szerkesztő fogást látnánk bele, melléfognánk. Jelen van persze, legalábbis irányában, a zártság és egyneműség: a kötet írásai között vannak olyanok is, amelyek ugyanazon a helyszínen játszódnak, s összefüggésüket az is jelzi, hogy a könyvben későbbi írás egy passzus erejéig szó szerint idézi a korábbit (A bányamosodás, Hotel Téesziroda). Máshol viszont ennek ellentéte az úr, témák és előadásmódok látványos sokfélesége: műfajban és légkörben egyaránt gondosan és hathatósan ütik egymást az írások, széttartanak, mintha tagadnák, hogy - általános és közös közlendőjüktől, a totális emberi lerohadás szorongatóan mulatságos látomásától eltekintve - bármi közük lenne egymáshoz.

Mert van itt minden. Teknő és test (emberé és disznóé) szimbiózisának az orvosi anamnézis tudákos nyelvén elbeszélt lidércnyomása (A fagyott kutya lába, a címadó írás, amely egyébként a Taxidermia-film nyitó epizódját ihlette), Hévízre kiránduló kimenős struccok a struccfarmról (Kenyaiak), a kollektivizált nagyüzemi mezőgazdaság emlék-rekvizitumaiból szőtt másvilág- vagy pokol-vízió (Hotel Téesziroda), villamosvezetőnő és pénzbehajtó-gorilla önleleplező monológja szabad törmeléktudat-áram formájában közreadva (A hét asszonya, Nyelvtanulmányfej), száz évvel ezelőtt játszódó fürdőhelyi történet Krúdy Gyula-módra, ronda mai beszólásokkal (Teufelhúr). Parti Nagy mindegyikben a stílusimitációnak, ismerős irodalmi hangok és pontosan megfigyelt mindennapi nyelvi hordalékok-üledékek csúfondáros megidézőjének mutatkozik, mégpedig magával ragadó módon. De különös érzéke van a képtelenségig bizarr fantasztikumhoz is - lásd A testaranyozó című írást, amelynek olvastán E. T. A. Hoffmannt is meglegyintené egy pillanatra a féltékenység. Szóláshasonlatai - például: "hörögnek hozzá, mint a csőposta" - pedig önállóan, nyelvi miniatúraként is élvezhetők.

Úgyhogy ennyi nyelvi-irodalmi ínyencség olvastán talán mégiscsak komolyan kell vennünk ezt a Szép Rózát. Be kell látnunk, hogy ő az igazi hőse a könyvnek, a szerző ezúttal őhozzá, a Szépprózához írt encomiumot: dicséretet vagy magasztalást. (Magvető, 226 oldal, 2490 forint)