Normális gyermek (és a kiskutyák is, de ezt csak úgy mellesleg mondom) mindig kipróbálja, hogy a tilalmak, szabályok pontosan miről is szólnak. Egyenesen kell ülni a széken! Szálfaegyenesen vagy az ember a fejét lehajthatja kicsit? Ha igen, akkor vajon szólnak-e azért, ha az ember a derekát is behajlítja valamennyire? És így tovább, amíg az anyai vagy apai dörgedelem meg nem érkezik: "megmondtam, hogy egyenesen ülj!" És akkor a gyerek tudja, kicsit görbe az még egyenes, de hanyatt feküdni a székben már nem szabad, pedig néha milyen jólesne. Az agresszió ebben tulajdonképpen az, hogy a gyerek, személyiségétől függően, esetleg többször is kipróbálja, hogy jól értette-e a szabályt. Nagyon sajnos, ha a szülő következetlen, és egyszer így, másszor úgy ítéli meg a helyes viselkedést. Gyermekkori neurózisokhoz vezethet a következetlenség.

A határkereső agresszió - talán így a legmegfelelőbb magyarul mondani - a társadalmak életében is jelentkezik, és bár a társadalomnak nincsen apja, anyja, de sokféle pótszülő: bíróság, rendőrség, önkormányzat, kormány, országgyűlés gondolja, hogy a társadalmat, különösen az ilyen gyermekkorút, mint a miénk, neki kell a megfelelő viselkedésre megtanítani. A tanítási folyamatban pedig rendre feltűnik a tapogatódzó viselkedés, mit hajlandóak még eltűrni "ezek". Van például parkolási rendelet, gondosan kicentizve, hogy mitől, hány centire, hol és meddig. Normális rendőrség azért még nem szól, ha mondjuk öt centiméterrel eltérek a saroktól megkövetelt távolságtól. De ha tizenöt centiméternél rendszeresen megbírságolnak, akkor előbb-utóbb megtanulom, hogy néhány centit még lehet, de tizenötöt már nem. Közben persze szidom a rendőröket.

Van, hogy ez a határkereső agresszió drámai méreteket ölt, mint a minap is. Véleményt nyilvánítani, tüntetni fontos állampolgári jog, demokrata ezt nem vitatja. De szabad-e tüntetés közben aludni? És pisilni, kakilni? Meg bográcsot állítani, főzni, esetleg a nyugodtabb órákban gyermeket nemzeni? És mindezt ott a téren? Mert konkrétan ezeket nem tiltja a törvény, és ha nem is szólnak érte, akkor biztosan szabad.

A tiltakozó, esetleg randalírozó tömeg kezelésének is megvannak a szabályai, amelyeket a rendőrnek kell pontosan betartania, de ha már nagyon fáradt és ideges, és az a nem jogkövető tüntető már amúgy is a földön fekszik, rúg bele egy aprót, hátha legközelebb otthon marad. Ez is explorációs agresszió. A társadalomnak ezer szeme van, és sok száz videofelvevője, és megjegyzi magának az ilyen eseteket, szerencsére. Elvárjuk, hogy a rendőr ne csak fegyelmezett és barátságos legyen, de uralkodjon is magán, még akkor is, ha a társadalom néhány száz tagja éppen arra kíváncsi, hogy hol van ennek az önuralomnak a pontos határa.

Az utcai viselkedésünk tehát egy konstrukciós folyamat eredménye, amelyben nagy szerepük van a különböző hatóságoknak, de legfőképpen nekünk magunknak. Közösen alakítjuk ki, hogy a következő években hogyan lehet demonstrálni, hogyan lehet tömeget oszlatni az utcán. Nagyon fontos tanulási folyamat, és teljesen felesleges a társadalmat apokaliptikus rémlátomásokkal gyötörni a barbárság tébolyáról, mert nem arról van szó. A csendes többség fogja eldönteni, hogy hol a határ. Ehhez persze valamilyen formában szavát kell hallatnia.

Vannak persze ebben a tanulási folyamatban rejtettebb megtanulnivalók is, fontos lenne ezeket is sokszor elismételni, hogy mindenki megértse. A demonstráció politikai jog, és szinte bármiért, bármennyit lehet demonstrálni, már ugye a jogkövetés határain belül. Azonban a demonstráció nem arról szól, hogy valamit követelünk, és az már aznap, de legkésőbb hetvenkét óra múlva teljesül. Ez nagy tévedés. Aki ilyet pódiumról mond, az félrevezet. A demonstráció nem a változtatásról szól, hanem csupán jelzés, de ez a funkciója nagyon fontos. Jelezzük, hogy valamivel nem értünk egyet, valamit szeretnénk megváltoztatni, mi ötvenen, háromezren vagy éppen háromszázezren. Azok, akiknek a jelzés szól, pontosan tudják, hogy a szabályok szerint az övék a döntés joga, de látva-hallva a jelzéseket, elgondolkodhatnak, hogy akarnak-e, tudnak-e változtatni. Lehet, hogy a dolog olyan természetű, hogy igen. Jé, eszünkbe se jutott, hogy szigorúan vegyünk egy jogszabályt, amelyet mondjuk egy médiaszereplő megsértett, de sok százan tüntettek, hát tegyünk valamit, legalább látják, hogy dolgozunk. Vagy több százezren is tüntettek, hogy menjünk a fenébe, a szabályok szerint sok időnk van még, tehát nem megyünk, de ha már ennyien vannak ellenünk, ideje kicsit körülnézni, hogy mit is tehetünk ezt a nagy ellenszenvet csökkentendő. Ez az értelme a demonstrációnak, s ez nem kevés.

Az idősebbek még talán emlékeznek Leninre: tanulni, tanulni, tanulni!

Milyen igaza volt...