Jelkép jelmezben
A nacionalista jelzőt azért teszem idézőjelbe, mert Szaddám számára ez is csak jelmez, ha élethűen használja is. Ha valaki, ő tényleg felvirágoztathatta volna Irakot, ha tényleg nemzeti érdekből indul ki. Teljhatalom és elképesztően sok olajpénz volt a birtokában, és ha kicsit is mérsékeltebben, ésszerűbben kormányoz, és Izraelt is békén hagyja, akkor - mint az egyiptomi Mubarak például - háborítatlanul és életfogytiglan maradhatott volna országa élén. Az ország pedig viszonylag háborítatlanul fejlődhetett volna, hiszen nem volt közvetlen részese a nagy közel-keleti konfliktusoknak.
Szaddám egyik politikai főbűne, hogy Irakot történelmi verembe lökte. Nem "csak" vesztes háborúkba, kiközösítettségbe, majd nyugati megszállás alá. Nem is "csupán" elnyomorított, agyondiktatúrázott társadalom állapotába vetette. Hanem egy olyan helyzetbe, amelyben mindenki, bármit tegyen is, csak veszíteni tud. Veszítenek a szunniták (uralmi pozíciót és olajlelőhelyeket), de veszítenek a látszólag győztes iraki síiták is, akik számára Irán szoros ölelése az egyetlen menedék. Még a kurdok is veszítenek, hiszen egy rendkívül bizonytalan ország perifériáján könnyen minden védelem nélkül maradhatnak - márpedig nekik mindenki ellenségük, aki a szomszédjuk. Irak akár meg is szűnhet, mint egységes világi nemzetállam, helyt adva egy szunnita, egy síita és egy kurd iszlám "köztársaságnak". Ha így lesz, akkor Szaddám történelmi helye nemcsak a szó országra és társadalomra, hanem államra vonatkozó értelmében is nemzetvesztő lesz. Ő az, aki halálra ítélte Irakot.
Most őt ítélték halálra, egyelőre nem jogerősen, de máris jelképesen. A nemzetvesztő jelképét megtorlandó. Az erre fogékony közönség szerint igazságosan és helyesen, az erre kevésbé fogékony számára igazságosan és helytelenül. Az akasztandó ember jelmeze megint jelképpé "nemesülhet" Szaddámon, méghozzá egyszerre négy színpadon.
Az első maga az Egyesült Államok. Szaddám sorsa itt éles belpolitikai kérdés, a következő mondjuk tucat esztendőre meghatározhatja a demokrata-republikánus erőviszonyokat, vele a világhatalom gazdaságát, külső ténykedését is. A második színpad tehát maga a világ, legalábbis a közönség által látható része. Egy Szaddám típusú diktátor kivégzése különféle érzelmi hullámokat gerjeszthet, nagyobbakat, mint a ki nem végzése okozna. Újabb törésvonalak keletkezhetnek Amerika és Európa között, általában az ingatag antiterrorista világkoalícióban, a muzulmán világban, a mozlimok és a nyugatiak, valamint mindezek és Ázsia viszonyában. Nem biztos, hogy Szaddám hívószó lesz bármilyen mozgalom vagy eszme számára, bár még ez is megeshet. De az biztos, hogy a szunnita vértanúk listája bővül, ennek nem mindig belátható következményeivel.
Ez a harmadik színpad. Az iszlám világ, sok más baja mellett, rettenetesen töredezett, sokkal inkább, mint hívei szeretnék, és még sokkal inkább, mint kívülről gondolják. Szaddám kivégzése, főleg felakasztása akár tektonikus töréseket indukálhat. Akár olyat is, amely szerint - bármennyire valótlan a feltételezés - ismét "keresztesek ölettek meg egy igazhitűt". Szaddám pontosan tudja, mekkora szereplehetőség ez. Hátralévő tárgyalási napjain precízen és meggyőzően fogja eljátszani, márpedig ha csak minden tizediket győzi meg az egymilliárd mozlim közül, az is óriási siker. Szaddámnak eddig nem sok köze volt a konkrét nemzetközi terrorizmushoz, ebben az egyben feltehetően tényleg ártatlan. A halálos ítélettel a zsebében viszont újabb jelképe, ösztönzője lehet a harci és vagy öngyilkos merénylőknek.
A negyedik színpad maga Irak. Első pillantásra meglepő, valójában logikus, hogy Szaddám sorsa itt számít a legkevésbé. Többet, mint eddig, már nem árthat az országnak, még akkor sem, ha megmaradt hívei és szunnita hittársai esetleg többet lázadoznak. Irakban Szaddám már nem tényező. Nem ellene harcolnak az amerikaiak, és nem ellene harcolnak az irakiak közötti belső frontokon. Nem őérte harcolnak azok, akik kiűznék az amerikaiakat az országból. Közvetlen családtagjait leszámítva aligha akad bárki, aki szeretné őt ismét az elnöki székben látni - ezt talán már ő maga sem gondolja komolyan. Föltehetően csodálkozik, hogy még mindig életben hagyták, ő aligha követte volna el ezt a hibát. Akik kiszabták rá a halálos ítéletet, szinte biztosan úgy számoltak: az ítélet a törvény szerint jogos, és ami politikai kockázata van, az kisebb annál, hogy ezt a jogos ítéletet ne lehetne kiszabni. Hiszen azt sem nagyon sokan vitatják, hogy jogos a halálbüntetés a nemzetvesztő, népirtó diktátornak. Azt vitatják, erkölcsös és/ vagy célszerű vagy sem. (Szerintem nem erkölcsös és nem célszerű, de ez most nem érdekes.)
Ez a vita viszont nagyon messzire vezet. A nyugati világ erkölcsi fölénye nagyon megsínylette a terrorizmus elleni harcban szükséges (vagy annak vélt) korlátozásokat. Különösen a jogállamiság egyik fő bázisát képező angolszász emberi jogi alapvetések megsértése, pont angolszász hatalmak által. A fogvatartottak és a kihallgatottak kínzása, megalázása - még ha lelepleződik és igazságszolgáltatást nyer is ugyanezen angolszász jogrendben - szabályosan szétveri az erkölcsi különbséget Szaddám és megdöntői között. Arab szemmel nézve pedig igazolni látszik a kegyetlen keresztesek (történelmileg nem alaptalan) rémlátomását. De maga a halálos ítélet is ilyen relativizáló tényező. Ürügy lehet az effajta összemosásra számtalan más, az emberi és polgári alapjogok nyugati értelmezését gyakorlatban torzító korlátozás, amelyeket kénytelenek vagyunk látni és elviselni is, például az utazási és más biztonsági korlátozások jegyében.
Szaddám körül fölmerül két másik kínzó kérdés is. Megérte-e megbuktatni? Dermesztő, hogy egyáltalán latolgatni kell ezt egy ennyire véres kezű diktátor esetében. De kell, hiszen Irak egyelőre többfrontos belháborúban szenved, és sok szempontból nem látszik a kiút. (Ezzel együtt: persze hogy megérte. Az irakiak sokat szenvednek és véreznek most, de ma már nem egy diktátortól és tehetetlenül. Ma már rajtuk múlik, hogy még meddig nem képesek vagy nem akarnak egymással dűlőre jutni.) És aztán: vajon az ő megbuktatása volt-e a legsürgősebb, a logikusan soron következő lépés a Közel-Kelet rendezése és az al-Kaida leküzdése érdekében? Úgy tűnik, erre már inkább nemmel lehet válaszolni. Más kérdés, hogy ha Szaddámot ilyen szempontból közömbösnek találva, "békén hagyják", akkor vajon mi következett volna Irak megtámadása helyett az antiterrorista háborúban? A szóba jöhető célpontjelöltek közül mégiscsak az iraki diktátor volt a potenciálisan legveszélyesebb. Mindegy, ha egy ilyen léptékű nemzetközi akció a sok közül akár csak egy szempontból hibás vagy kétséges, akkor alapjaiban inog meg. Nem is beszélve arról, hogy a Szaddám elleni háború megindítása két, utóbb nem igazolt állítással kapott indoklást: Szaddámnak akkor már nem voltak tömegpusztító fegyverei, és akkor sem volt köze Oszama bin Ladenhez.
A felsorolt tényezők bőven elegendőek arra, hogy Szaddám egy újabb jelmezt szabhasson magának, az igazságtalanul szenvedőét. Abszolút hiteltelen ugyan, de a színjátékhoz pont megfelelő. Hibátlanul el is fogja játszani.
Aminek lehet egy olyan következménye, amibe belegondolni is rossz. Ez már nemcsak jelmez, hanem jelkép. Szaddám jelképévé válhat mindannak a történelmi hiba- és kudarcsorozatnak, amely a nyugati nagyhatalmak közel-keleti politikáját végigkíséri. A mesterséges megosztásokból, a szüntelen önérdekű és cikcakkosan váltakozó beavatkozásokból létrejött egyik fő építmény éppen maga Irak, mint olyan. Ha Szaddám miatt szétesik, akkor ez a végső jelképe lesz az egész nyugati "Közel-Kelet-politika" szétesésének, csődjének. A történelmi következmények beláthatatlanok, még ha idővel esetleg hozhatnak kedvező változásokat is magának az iszlám-arab világnak és a Nyugatnak is.
Megeshet az a pokoli paradoxon, hogy Szaddám, immár jelmez nélkül, ám jelképesen, tényleg egy téves nyugati politika megdöntőjévé válik. És ehhez már szinte semmi más nem hiányzik, mint az, hogy a világtelevíziók képernyőjén feltűnjön egy akasztófán himbálódzó ember.
