Ami az előbbieket illeti: Ronaldinho spanyol, Kaká olasz, Eto'o ugyancsak spanyol klubcsapatban. De a három francia is hátat fordított hazájának: Thuram a spanyol Barcelonát, Henry az angol Arsenalt erősíti, Zidane "tegnapelőttig" a Real Madrid játékosa volt. Az olaszok "feleztek". Buffon és Pirlo ugyan odahaza futballozik, de Cannavaro és Zambrotta immár idegenben, Spanyolországban. A tizenegyedik ember, az angol John Terry a Buffon és Pirlo által képviselt kisebbséget erősíti: ott játszik, ahová született - a Chelsea-ben.

Akárhogyan van is, látható: csak olyanoknak volt esélyük bekerülni az álomcsapatba, akik vagy a spanyol, vagy az angol, vagy az olasz bajnokságban játszanak. Ebben a háromban. A többi mintha nem is létezne. Azok az országok, ahol a labdarúgás mögött komoly tőkeerő van, egyszerűen nem hagyják, hogy a sztárok vagy a jövendő sztárok máshol játsszanak, mint náluk. A nagy angol, spanyol és olasz klubok (körülbelül ebben a sorrendben) úgy nehezednek rá a világ labdarúgására, ahogyan a multik a világgazdaságra.

Amit csak azért írok le, hogy némi múltidézésre is legyen helyem. Volt a labdarúgás élvonalának brazil, argentin, német, olasz és holland "nagy korszaka". Mondjuk, a nyolcvanas évekig. Akkortájt minden világsztár - legalábbis majdnem mindegyik - odahaza játszott. A nyolcvanas évek Angliájában korszakváltásnak számított, hogy egy klubcsapat (elsőnek az Ipswich, majd a Tottenham) holland, majd argentin játékosokat igazolt.

"Odahaza" játszani, ez manapság már-már anakronizmus. A világ nagy futballistáit mágnesként vonzzák a leggazdagabb klubok. Ők meg engedelmeskednek, naná! Van az a pénz. Mindig megvan az a pénz. Ahol meg nincs - nézzük a német, a holland, a portugál bajnokságot -, onnan nyomban "elugranak" a kiszemeltek. Csak a szemérmem tiltja, hogy az említetteknél gyöngébb nemzeti vetélkedőket említsek, ahol és ahonnan a valamennyire is tehetségesek kifejezetten menekülnek a gazdagság égtájaira. Ami persze annyit jelent, hogy a "kis nemzetek" bajnokságai egy ilyen szavazásnál, mint a minapi volt, tökéletesen esélytelenek, sőt érdektelenek. Lehet valaki kakas a maga kis szemétdombján Óceániától Kelet-Európán át Dél-Amerikáig, a szakmai közvélemény még csak nem is figyel rá. Majd figyelni fog, ha a Barcelonába, a Milanba vagy az Arsenalba igazol.

Mi, magyarok, afféle ezoterikus példa vagyunk. Ha nincs '56, Puskás nem kerül a Real Madridba, Kocsis és Czibor a Barcelonába. Mivelhogy volt, van némi hozzájárulásunk a kor (az '5o-es évek vége, '6o-as évek eleje) legnagyobb klubcsapatainak nemzetköziesítéséhez - körülbelül abban a mér- tékben, ahogyan akkortájt az olasz klubcsapatok személyi állományát svédek vagy argentinok frissítették fel. (A "lenyúlás" majdnem ötven éve divatban van. Labdarúgásban járatos emberek tucatjával idézik fel az akkortájt Dél-Európában futballozó dél-amerikaiakat.) De ennek alig van köze a mához. Mostanra globális lett a futball: ahol a tőke, ott a játék, ott a játékos, ott a világszínvonal. Három ország szívja le a világ elitjét, és, figyeljenek jól: ez a tendencia nemhogy enyhülni, inkább mélyülni fog, egészen odáig, hogy ha az "illetékesek" kifizetődőnek fogják találni, a Bajnokok Ligájá- nak helyére európai szuperbajnokság lép, és arról, hogy "nemzeti bajnokság", akár végképp el is feledkezhetünk.