Mostanára azonban ez a világ csak rezervátumként működik. A közös lemezhallgatás már csak abban a játékos formában valósul meg, hogy a playback-sztárok CD-re tátognak országút melletti diszkókban.

Az internet - ha már az élet szinte minden területét behálózta - a lemezipart is alaposan átalakította. Vége annak a világnak, amikor egy album tizenkét dala jelezte a közönségnek, mit gondol az előadó vagy a zenekar a környezetéről, a világról, a zenéről. Ma egyetlen, ámde jó nagy slágert kell csinálni, ami - ha eleget játsszák a rádiók - eladja az egész lemezt. A fogyasztói szokások átalakulására a zeneletöltés lehetőségét kínáló honlapok reagáltak a leghatékonyabban. Róluk gyakorlatilag bármilyen muzsika letölthető - olykor a lemez hivatalos megjelenése előtt. Utóbb meg végképp. Emiatt a lemezboltok nagy része kapuzárás előtti pánikot él át, hiszen öt-hatezer forintért kínált portékáikat darabonként bármelyik tinédzser leszedi a világhálóról - rosszabb esetben nem is fizet érte. Ez a lemezgyáraknak rossz, a zenerajongóknak viszont nagyon jó. Azt, hogy magára a zenére milyen hatással van - éhen halnak-e a muzsikusok, vagy mint megkezdték, szépen átsuhannak az internetre ők is -, még nem lehet tudni.

Az albumok egyébként nem csak azért ilyen drágák, mert a kiadók sarcolják a publikumot. Amikor betelepültek, a multinacionális cégek nem vettek tudomást a hazai bérviszonyokról, és ragaszkodtak a külföldön bevezetett árhoz. Attól tartottak, hogy ellenkező esetben a bécsi zenekedvelők Pestre utaznának nagy tételben vásárolni. Ezek az árak azonban megfojtották a hazai lemezpiacot. Így aztán idehaza tizenötezer legálisan eladott példányért már platinalemezt adnak.

Az internetes zenei szolgáltatás ugyanakkor a fejlődés ígérete is. A hanglemezkiadók nemzetközi szövetsége pereket nyer az illegális és ingyenes letöltéssel kecsegtető cégek ellen, ezzel próbál mindenkit fizetésre kényszeríteni. Ma már sok magyar előadó is feltette az életművét, hogy bárki letölthesse néhány ezer forintért.

A világ az egyszerűség felé halad. Ha csak egy dalt akarok egy lemezről, megveszem háromszáz forintért, a többi, a lemezt "csak drágító" nótát meghagyhatom a rajongóknak.

Valószínűsíthető, hogy a zenészek a jövőben egyszerre csak két-három szerzeményt írnak. Ha az elfogy - egyre inkább a neten és a bevásárlóközpontokban -, az év másik felében kijöhetnek újabb hárommal. A mániákusok úgyis megveszik, és majd összeragasztják az előző kiadvánnyal egy közös fájlba. A CD pedig lassan elenyészik, vagy olyan ritkasággá válik, mint a bakelit.

A jogdíj így is jár majd az alkotóknak, a kiadók az új kihívásra összpontosíthatnak, némelyek életműve pedig két-három hanghordozóra is ráfér.

A konceptalbumoknak viszont befellegzett. Búsulni mégsem érdemes: a zene beszerzése egyszerűsödik, a Pink Floyd pedig legalább már megírta A fal című eposzát.