Ha művész vagy, ne írd le: hirtelen, furcsa, mert!
Bächer miután befejezi előadását, vagy fél órán át dedikál. Akinek már szignált kötet van a hóna alatt, a sarki asztalhoz baktat, ahol ásványvizet, üdítőt és kávét ihat. Inkább csak hörpinthet, Spiró már fellépett a zenekari pódiumból akadémiai katedrává avanzsált emelvényre. Bächer meg leül a lépcsőre, ő is végighallgatja kollégáját:
- Amit nekünk az általános és középiskolában tanítanak (az egyetemen már nem tanítanak semmit, saját tapasztalatból tudom, ott már mindegy), az a közhely és az üresség... Nem a műre koncentrálnak, és nem tanítanak meg figyelmesen olvasni. Márpedig a tanulás ott kezdődik, hogy befogadunk. Aki író akar lenni, olvasson remekműveket!
Drámaelemzés következik. Spiró Shakespeare-drámák többnyire lényegtelenebbnek vélt részleteit veszi górcső alá. Körbejárva Lőrinc barát, III. Richárd apródja és Lady Macbeth karakterét, bizonyítja, mennyire figyelmetlenül olvassuk még a legremekebb remekműveket is, azzal áttér a szereplők tiszteletére és az önjáró forma kialakítására... A közönség elkerekedett szemekkel hallgat.
- Nálam tehetségtelenebb pasas nem volt Magyarországon - nyugtatja meg Spiró a jelenlévőket. - A tehetség munka kérdése - válaszol az értetlen tekintetekre, aztán József Attilát idézi: "csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam". - Zseni lett - mondja Spiró.
Az egyik hallgató korábbi műveiről kérdezi. A Kossuth-díjas író válaszában szó esik általános iskolai zsengéiről, egyetemi éveiről és első regényéről, a Kerengőről is: - Hát vannak benne jó részek, de az egész úgy szar, ahogy van - kitör a nevetés. - Ha nem tudjuk az olvasót gyomorszájon vágni - zárja sorait Spiró -, hiába írtuk a művet.
Az Író Akadémia hallgatói legközelebb csütörtökön találkoznak, a MÍA Klubban. A Centrál Kávéházban gyűlnek össze. Néhány asztalra irományok kerülnek a tea mellé, mutogatják egymásnak próbálkozásaikat. Mások egy somlói fölött beszélgetnek az előadásokról. Közben szállingóznak az írók is. Elsőként Békés Pál, utána Márton László, fél nyolc körül érkezik Kornis Mihály, végül befut Tóth Krisztina. Csatlakoznak egy-egy asztaltársasághoz, és kérdezgetik a hallgatókat, vagy fordítva.
Kornis mintha rögtönzött előadást tartana, teljes órát beszél az egyik asztalnál az írásról. Sokan gyűlnek köré, lenyűgözve hallgatják. Ő beszélt elsőként az Író Akadémián. Az írásról, mint anonim szerzetesrendről. "Nevem, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé" - vonatkoztatta magára József Attila mondatát.
Valaki azt kérdezi, kinek mutassa meg az otthon terápiaként írt műveit? Kornis azt feleli, senkinek, illetve javasolja a pszichoanalízist. Egy srác azt meséli el, hogy sose tud mit kezdeni korábban írt műveivel, és kérdi Kornist, mikor vegye elő megint? - Amikor kedve van - érkezik a válasz. Mások műhelytitkok iránt érdeklődnek. Ők kapnak három szót, amit nagy író legfeljebb egyszer-kétszer ír le életművében, amikor az teljesen elkerülhetetlen: "hirtelen", "furcsa", "mert"... Beszélgetnek kortárs irodalomról, a második szemeszterről, szükséges írói gőgről, dilettantizmusról, szavakat súgó angyalokról.
- Hirtelen, furcsa... - veszi sorba ujjain egy idősebb hölgy. Néhány másodpercig maga elé meredve töpreng, a mellette ülő kollegina böki meg: - Mert!
