történész

Van, aki azt hazudja, hogy nem hazudik tovább, és van, aki azt: nem hazudott soha. A maga igazát (hazugságát) olyan erővel bizonygatja mindegyik, hogy a csukott ablakokon keresztül is hallik. A közéleti viták csitulására semmi remény. Az ország teljesítménye romlik, a deficit nő. Magasztos évfordulónkon a világ rajtunk röhög és szörnyülködik. Az utcai gyújtogatás, autóborogatás, rendőrattak, mindaz, amit eddig csak tévéhíradókban láttunk, és távoli, nyughatatlan városok életképéhez tartozónak véltünk, Pesten hirtelen valósággá lett. Egy erősebb vihar képes leállítani az államgépezetet. A fociválogatottat már Málta is veri. Gyanakvás és gyűlölet, utálkozás és unalom telepszik országunkra, és mi tagadás, én sem érzem magam valami fényesen.

Rosszkedvünk nem elég ok

Mikor a felsorolásban eddig érünk, lesz, aki figyelmeztette: rosszkedvünk nem elégséges ok, hogy a köztársaság intézményrendszerét, mint lejárt szavatosságú holmit, kihajítsuk. Bence György biztosan közbeszólt volna, és mivel amúgy is abban maradtunk, hogy ezt a cikket megjelenése előtt elküldöm neki, és miután egy épeszű emberrel megint kevesebb van, a továbbiakat az ő emlékének ajánlom.

Igaz, ma az alapvető emberi jogok érvényesülését az állam közvetlenül nem fenyegeti. Nem vár senkit hajnalban nagy fekete autó, és viccmesélés közben nem jegyzetelnek sunyi pillantásokkal a szomszédos asztalnál. Véleményét bárki szabadon terjesztheti, nincs akkora ökörség, amelyhez ne kerülne szószék is. Senkit nem zárnak ki rendeletileg faji vagy osztályalapon a felsőoktatásból, senkit sem tiltanak el szakmája gyakorlásától. Tulajdonunk feletti rendelkezést jogszabályok garantálják, és ha mégis sérelem ér, és van türelmünk kivárni, elképzelhető, hogy ügyünkben igazságos és méltányos ítélet születik. Általános, titkos és egyenlő választójogunkkal élve nagyobb fennakadások nélkül zavarhattunk el három kormányt is. Alkotmányos helyzetünk volt már rosszabb, azaz többnyire rosszabb volt.

Itt-ott érezhetők a létező kapitalizmus, a féloldalas piacgazdaság eredményei is. A nyolcvanas évek szemüvegét fölhelyezve az áruk bősége és minősége imponáló, a vásárlóközönség vesz és fogyaszt, sokszor lehetőségeit meghaladó módon. Lassan változik a tulajdonhoz, a közvetlen környezethez fűződő viszony, vidéki városaink rendezettsége, tisztasága szembetűnő. A húsz évvel ezelőtti szemlélőt talán mégis az éttermek, kávézók burjánzása, a kiszolgálás és a takarított mosdók lepnék meg leginkább. A kapitalizmus jót tesz az emésztésnek.

S mindeközben az ország harmada-negyede nyomorban és szennyben él. Nem leszakadóban van, hanem régen leszakadt a társadalom többi részétől. A szocializmus erőszakos népművelő törekvései helyébe nem lépett semmi. Százezrek estek el információktól, szakmai képzésektől, átképzésektől, táborozástól, továbbtanulástól. A napi küzdelmeken túli ingert csak azok a műsorok hoznak, amiket a harmadik világ kábel-televízióinak is eladhatatlan licencekből férceltek össze, meg a bicskázással egybekötött testmozgás a helyi borkimérésben este hattól nyolcig. Azoknak, akiknek feladata - patetikusabban: küldetése - a perspektívák kutatása és mutatása lenne, maguk sem látnak jövőt maguk előtt. Fiatalok sokasága hagyja itt az országot. A honi agysejtállományra a kannás bor után a legnagyobb veszélyt a stockholmi kutatóintézetek, a manchesteri orvosi rendelők és a New York-i portásfülkék jelentik. A legversenyképtelenebbek nem tudnak, a legversenyképesebbek nemigen akarnak részt venni a magyar viadalokban.

Még a középrétegek szemében sem használ a magyar piacgazdaság megítélésének, hogy reprezentánsai és apologétái - ideértve a miniszterelnököt és ideértve a gazdasági minisztert - többnyire kevéssé piaci módon vagyonosodtak. A hazai tőkések nagyobb része már ott sertepertélt az előző rendszer kivételezettjei környezetében, vagy az új politikusgárdával ápolt bensőséges viszonyát fordította jövedelmező vállalkozássá. Valódi self-made mannel elvétve találkozhatunk. Hja, tetszettek volna forradalmat csinálni!

Forradalmi kabaré

A tetszettek volna forradalom is forradalom. Jobb időkben alkotmányos forradalomként emlegették. A rendszerváltó ellenzékiek mögött nem álltak tömegek, így kénytelenek voltak általános elvekre, logikailag is levezethető igazságokra támaszkodni. A Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain vitézkedők e tevékenységük során maradandót alkottak. Utólag viszszatekintve is úgy tűnik, hogy a demokratikus Magyarország marketingkor előtti szereplői, Aiszkhülosszal szólva, nem látszani akartak jónak, hanem azok lenni vágytak.

A tárgyalásos, békés átalakulás heroikus munkája ellenére a magyar demokrácia mára - nem kis részben nyolcvankilenc bajnokainak későbbi szerepe miatt - válságba sodródott. A magyar nép által félszívvel vagy még úgy sem támogatott közmegegyezés szemünk előtt roskadt össze, utcai törmeléket és könnygázfelhőt hagyva maga után. Valószínűleg soha nem lesz egyetértés abban, hogy mi történt 2006 őszén Budapest utcáin. Hiába volt érdemes hosszú idő után újra sajtót olvasni; a haladó értelmiség ismételten bizonyította, néhány hamisítatlan hungaristára van szüksége, hogy bátor és szellemes legyen, de megállapításai így sem hatoltak át a tömegmédia ködfüggönyén. Az események értelmezése javarészt pártszónokok és szóvivők kezében van.

Nem véletlen, hogy Munkácstól Torontóig sokan hiszik, hogy az elkeseredett, a megtévesztettségből ocsúdó tömegek vonultak ki az utcára, ki a térre. Hogy forradalmi időket élünk. Hogy Molnár Tamás (országgyűlési választás, 2006, Szentendre - 3,66 százalék), Balog Barna (európai parlamenti választás 2004 - 0,66 százalék), Ekrem-Kemál György (alkotmányos rend elleni szervezkedés kísérlete, 2001 - két év felfüggesztve) a magyarság autentikus képviselői. Hogy még a Sándor-palotából kipillantva is "az emberek egészséges erkölcsi érzékét" bizonyították a tüntetések.

Fölösleges leszögezni, bárkinek - inkluzive az imbecilliseket - joga van szabadon gyülekezni, hangosan tetszést vagy nemtetszést nyilvánítani, de ez csak kismértékben veszélyeztetheti a közösség tágabb érdekét. Példának okáért, ha már idecsődítettük a fél világot, akkor logikusnak látszik, hogy közjogi méltóságaink köszöntsék Bruce Billson ausztrál veteránügyi minisztert és Olafúr Ragnar Grímsson izlandi köztársasági elnököt (nem elfeledkezve Eui-yong Chungról, a Dél-koreai Nemzetgyűlés tagjáról). Engem ugyan hidegen hagynak a magas rangú külföldi delegációk és szerintem '56-hoz méltó évfordulós tett egy Tibet függetlenségéért, illetve bármilyen önrendelkezésétől megfosztott ország ügyéért kiálló országgyűlési határozat lett volna, de ha már így alakult, akkor országimázsként ne az árpádsávokkal ékesített Megszentelt Nemzeti Hugyoldát mutogassuk az idetévedt notabilitásoknak. Az is evidenciának számít, és legfeljebb néhány rendőri vezető nem érti, hogy a jognak sem lehet jogon túli eszközökkel érvényt szerezni.

Maradandó károkat mégsem a kóros exhibicionizmussal megvert figurák forradalmi kabaréja, nem is a szervezett futballalvilág tombolása vagy a helyenként követhetetlen hatósági, rendőri intézkedések okoztak, hanem az a morális tapicskolás, amibe jeles értelmiségiek alámerültek. Nem szeretnék a miniszterelnöknek segédkezni a dolgok elkenésében, az ország állapotáért - és nem a zavargásokért - a felelősséget a szocialisták négy és fél év kormányzás (böszmeség) után bajosan háríthatják el maguktól. Azt sem gondolom, hogy a politikának ne lenne erkölcsi összetevője, viszont demokratikus körülmények között erkölcsi kisiklások vagy egyenesen becstelenségek ódiumát a választott tisztségviselőknek választóik előtt kell viselniük. A morális szempontnak a demokratikus kereteken belül, és nem azokat felülírva kell érvényesülniük, lehet rájuk hivatkozni, nevükben vádolni, követelni, de valakit diszkreditálni nem. Demokratikus jogállamban csak az írott jog kényszeríthető ki. Ez az egyik alapja annak a képzeletbeli paktumnak, amit egymással kötöttünk. A miniszterelnöknek nem kötelessége lemondania, egyébként, ha ráér ilyesmire, akár meg is tehetné, de ha marad, minden felelősség az övé. A vele szemben állóktól pedig ez lenne a tiszta beszéd: "emezek, akiket utálunk, tűnjenek el, és jöjjenek amazok, akik számunkra kedvesek", lehetne ehhez érveket találni, viszonyulni hozzá. Azonban az etika ormairól küldött kinyilatkoztatások, mint például az Írószövetség nevű anakronisztikus zárvány dörgedelme, a különféle gesztusok, mint a kéz-nem-fogás, a versengés elutasítását jelenti, és lehetetlenné teszi a konkrét szituáció megértését.

Félállamérdek

Ami ugyanis az utcán történt, nem más, mint az életünk egyéb szféráiban jelen lévő, pusztító pártküzdelem manifesztálódása. A nagyérdemű Orbán Viktor túléléséről szóló zárójelenet színpadi kellékeit és statisztériáját csodálhatta meg. A Fidesz-elnök nem személyesen esemesezte össze a tüntetőket, de az érzelmi hátteret, az érveket ő szolgáltatta. Az ellenzék vezető ereje és a szélsőségesek közötti kapcsolat áttételes, utóbbiak funkciójukat vesztvén - miután bizonyították a körülmények rendkívüliségét a jobboldali törzsközönség számára -, kénytelenek lesznek visszahúzódni vackaikba, a legradikálisabbak pedig konstatálhatják, hogy megint átverték őket. Orbán nem akart mindenáron kormányt buktatni, tévednek, akik úgy vélik, hogy mániákus bosszúvágy hajtja. Nagyon is eszénél van, két parlamenti vereség után stabilizálnia kellett helyét a végletek közt ingadozó tábora élén, és ezt csak a szenvedélyek fokozásával érhette el. Normális esetben aligha éli túl kudarcait pozíciójának megrendülése nélkül.

A tetszettek volna forradalmat felfalják saját gyermekei. Az elmúlt évek során egyedül a kezdetben gyengécske, viszont nagyon utált pártok intézményesültek. Az a tétel - amit e sorok írója is vallott, miszerint az egyetlen szilárd bázisú szervezettel, az MSZP-vel szemben hasonlóan erős alternatívát kell létrehozni, maga ellen fordult. Kihagytuk a számításból a magyar népet, amely negyven év szocializmus és néhány év egyéb elfoglaltság után ott állt valódi nyilvánosság, erős szakszervezetek, közösségi terek és alkalmak, élő hagyományok nélkül, eszköztelenül, ünneptelenül, hitetlenül. A megerősített pártok gyenge társadalomban kezdtek működni, így annak valamennyi aktivitását pártos üggyé tudják transzformálni.

Egy párt jó, két párt jobb. Egypártrendszerben mindig lesznek, akik személyes sérelmeiket a berendezkedés bírálatával kötik össze, s mivel más hatalmi központ nem létezik, morgolódásuk erjesztően hat a monolit struktúrára. Kettébontott államunkban, ahol két nagy politikai tömb élet-halál harcot vív egymással, az indulatokat sikeresebben lehet kanalizálni és a másik legyőzésének szolgálatába állítani. Pártjaink valóságos félállamot szerveztek e cél köré, gazdasági társaságokkal, alapítványokkal, médiával, dogma nélküli vallással, vezérekkel, váteszekkel, akik a jósolt végső győzelem miatt a félállamérdek feltétlen tiszteletben tartását várják el. A vátesz lóvá tesz.

Évek óta tart a vita, hány párt szükségeltetik az egészséges versenyhez. Az elvek és érdekek szabad ütközése, az átláthatóság szempontjából ez mindegy. Ott, ahol több párt létezik, és könnyű bekerülni közéjük, a pártérdek rigorózus elvárása nem jelent komoly veszélyt, van lehetőség más szervezethez csatlakozni, újat létrehozni. Ahol csak két nagyobb erő él meg, a vélemények akadálytalan ütközését, a transzparenciát belső szabályoknak kell biztosítani. Hiller doktor "támogasd vagy hallgass!" kifakadása, a Fidesz új szervezeti felépítése ellentétes szándékokról tanúskodik, és találkozik a pártközeli írástudók, párt mögötti pénzemberek élénk helyeslésével. A félállamérdekké növelt pártérdek átgázol mindenen. Másodjára helyezi zárójelbe a helyi választások valódi értelmét. Bármilyen hozzáférhető állami eszközt, közösségi vagyont felhasznál. Melegágya a kontraszelekciónak, táptalaja a szolgalelkűségnek, halála a kreativitásnak. Az érvényesülés útja: egyik vagy másik oldal álláspontját teljesen felvállalni. (A felvállalni az olyan, mint a lefejelni, csak rondább és értelmetlenebb. Szívósan él tovább az apparátusi bikkfanyelv; a politbüró elszáll, a szó megmarad.)

A félállamérdek fenntartóit csak saját híveik számoltathatják el, a kívülről érkező kritika összezárja a sorokat. A küzdelem értelméről táborokon belül vita nem nyitható. A félállamok csatája lényegileg változatlan módon folyik tovább. A közismert történet szerint, mikor VIII. Orbán pápa hírül vette a raison d'etat korai apostolának, Richelieu-nek a halálhírét, így sóhajtott föl: "Ha van Isten, akkor Richelieu bíborosnak sok mindenért felelnie kell. Ha nincs... nos, akkor sikeres ember volt." Reménykedjünk, hogy van Isten.