Neve először is azt a fiatal, még ismeretlen tanárembert idézi fel, aki 1956 tavaszán egy kerületi "pártaktíva"-gyűlés hívatlan felszólalójaként a jelen lévő rettegett diktátor (Rákosi) szemébe mondja, hogy jobb volna, ha leköszönne... A műveltebbek számára Litván az a történetíró, aki a XX. század kezdetén fellépő "harmadik magyar reformnemzedék" fáradhatatlan kutatójaként előbb Szabó Ervinről és Károlyi Mihályról, élete utolsó évtizedeiben pedig Jászi Oszkárról tett közzé referenciaműnek számító, ugyanakkor gördülékeny stílusban írt, magvas és fontos munkákat.

Akik azonban közelebbről ismerték, azt is tudják, hogy munkássága - életműve - legalább ugyanekkora súllyal kapcsolódott 1956-hoz. Először is politikailag: minthogy cselekvően vett részt előbb a forradalomban, majd abban a szellemi csoportosulásban, amely '56 eszméit próbálta ébren tartani. Később tudományosan: a nyolcvanas évek elejétől kezdve egyik központi személyisége lett annak a budapesti "'56-os körnek", amely a Kádár-rendszer által folyamatosan megrágalmazott forradalom valósághű képének feltárásán és szélesebb körben való megismertetésén dolgozott. Az 1989-es fordulat után ennek folytatásaként jött létre a budapesti "1956-os Intézet", amelynek Litván György egyik alapítója, hosszú ideig tudományos igazgatója volt.

Személyiségében a tudományos kutatás és a politikai cselekvés szervesen kapcsolódott össze - talán azért is, mert mint ember egy darabból volt faragva. Talán ez is az egyik oka annak, amiért Jászi Oszkár pályafutása és életműve oly sokáig foglalkoztatta, sőt, bátran mondhatjuk, "lenyűgözte" őt. Tulajdonképpen főművét, a számtalan forrásközlést és monografikus előtanulmányt betetőző nagy ívű életrajzot is róla írta (Jászi Oszkár, Osiris, 2003). Hősével ellentétben Litvánnak azonban nem "a tudományos publicisztika" volt a legfontosabb műfaja, hanem a tényeket felkutató és elbeszélhető rendbe szedő történetírás. Ez még arra a történeti nagyesszére is érvényes, amelyben Litván azt a kérdést feszegette, hogy miért került szembe a XX. századi Magyarországon a nemzeti eszme a nyugatias szabadságeszmékkel (Magyar gondolat - szabad gondolat, Magvető, 1978), aminek könyv formában való megjelenése végleg megalapozta Litván szakmai és szellemi rangját.

Jászi mellett az '56 utáni börtönévek sorstársaként és tanítómestereként megismert Bibó István volt a politikus Litván másik hőse és visszatérő hivatkozása. Alkalmasint ugyanabból az okból: az elmúlt századnak ebben a két tragikus személyiségében tudott szervesen egyesülni a "haladó gondolat" a "magyar gondolattal". De Litván György munkásságában 1956 is azért kapott olyan központi helyet, mert úgy vélte, hogy ez volt a magyar történelemnek az a szerencsés pillanata, amikor az 1900-as években szétvált két eszmevilág ismét összetalálkozott.

Mint nemzedékének számos tagja, Litván is egy rövidebb-hosszabb marxi kitérő és a leninista tévúton való többéves botorkálás után talált vissza ahhoz a szabadságelvű és tárgyilagosan kritikai szellemiséghez, amelyet családja és neveltetése révén megörökölt volt. E sokszor megbánt tévút morális problémáit Apák és fiúk című rövid írásában (Világosság, 1998/2) fejtette ki lényegre menő, önmagát se kímélő szókimondással. Attól kezdve azonban, hogy a századelő nagy demokrata hagyományát kutatva ismét magára talált, többé nem bizonytalankodott. Az olyan alapvető erkölcsi értékeket, mint a tisztesség vagy az igazmondás, többé nem hagyta vita tárgyává tenni. Azokkal pedig, akik ezeket tudatosan megszegték, még egy levegőt sem volt hajlandó szívni. (Ez szó szerint értendő.)

Magánélete is példamutató volt. Már kamaszkorában élete veszélyeztetésével mentette hétéves kisöccsét a nyilas üldözés elől. Feleségével, Évával, aki nemcsak gyermekeinek anyja, de szellemi társa is volt, csaknem hat évtizeden át tartottak ki egymás mellett jóban-rosszban.

Az életét fenyegető kórra két évvel ezelőtt derült fény. Erős szervezete sokáig ellenállt a rosszindulatú sejtek támadásának, miközben szelleme még a gyengülő testnél is szívósabban küzdött minden hasznosítható, munkára fordítható percért.

Engedtessék itt meg egy személyes mondat. Akiről megemlékezem, nemcsak elvbaráti és nemzedéki társam volt, hanem bizonyos fokig második énem is. Elvesztésével egy világ hal meg számomra: az, amelyért együtt gondolkoztunk, s amelyet többnyire együtt harcoltunk végig. Jó világ volt? Nem. De ez volt a világunk.

Jelképes értékű, hogy - minden orvosi prognózist cáfolva - még megérte a forradalom 50. évfordulóját, ugyanakkor tragikus, hogy olyan jubileumot kellett végignéznie, ahol a szabad gondolat és a magyar gondolat összetalálkozásának reménye megint egyszer kudarcot szenvedett.

Litván Györggyel a világra nyitott, szabadelvű és republikánus érzelmű humánértelmiség egyik legtisztább alakja távozott el. Halála nemcsak a magyar szellem, hanem a demokratikus közélet pótolhatatlan vesztesége is.