A hamis adatközlés szigorúan elítélendő dolog, ha valakinek nincs doktorátusa, ne mondja, hogy van. Sorin Antohi eljárását semmi nem menti, az sem, hogy intellektuális tekintélye, tudományos munkássága és szervezőképessége (többek között éppen a román–magyar kulturális és történészi párbeszéd érdekében folytatott tevékenysége) méltán szerzett számára nemzetközi elismertséget, konkrét és általános értelemben vett rangot.

Hogy mentség nincs, azt Antohi volt kollégái is egyöntetűen és meggyőződéssel vallják, annál inkább, mert a legtöbbet éppen egyetemünknek ártott. Azt a benyomást azonban jó volna elkerülni, hogy szimpla jöttment csalóval állunk szemben.

A magyar olvasó tájékoztatására talán érdemes megemlíteni azt a Tibori Szabó Zoltán által mellőzött körülményt, hogy a lelepleződés kontextusát nem csupán „a román oktatási tárca vizsgálata” jelenti. Antohi a romániai közéletben – a jelen ügy szemszögéből ugyancsak paradox módon, mindenekelőtt általában maga a közélet és konkrétabban a tudományos élet „klímaváltozását” következetesen és tevékenyen szorgalmazó kiállásával – olyan szerepe(ke)t vállalt, amelyek fényében eljárása „több mint bűn: hiba”.

Ugyan miért sütkérezhetett Antohi a briliáns kelet-európai értelmiségire szóródó – szellemi teljesítményével megszolgált – nemzetközi dicsfényben éppen hat teljes éven át azóta, hogy kirúgták a jászvásári doktori programból? Hazugsága támadási felületet kínált olyan ellenlábasainak, akiket a legkevésbé sem az önzetlen tényfeltárás vagy az akadémiai élet tisztaságának szempontjai vezérelnek, s akik ezt a kártyát most látták alkalmatosnak kijátszani.

Mentséget természetesen ez sem jelent, ugyanakkor talán sajátos fénybe állítja a botrány másik elemét is: a mindeddig főként az 1989 előtti román kritikai ellenzék alakjaként ismert Antohinak a Tibori Szabó által kurtán említett, securitatés múltjával kapcsolatos, közelmúltban tett vallomását (amit a Népszabadság címlapja némileg szenzációhajhász módon a „román ügynök volt a professzor” fejléccel foglal össze). Ha a jogos felháborodáson túljutva egyszer kellő távolságtartással viszonyulhatunk majd e történethez, éppen paradox szélsőségessége okán talán a kommunista és ellenzéki, posztkommunista és posztellenzéki kelet-európai értelmiség felelősségével kapcsolatos történetek egyik legszemléletesebbjeként gondolhatjuk majd el.

Ami a cikkíró legfőbb aggodalmát, Antohi (számos nációt képviselő) doktoranduszainak és már végzett hallgatóinak a jövőjükkel kapcsolatos kétségeit illeti, nos, ezzel körükben nemigen találkoztam, azzal annál inkább, hogy volt kollégánkat továbbra is mesterüknek tekintik, és e minőségében kiállnak mellette a romániai sajtóban megjelent közleményükben. Az amerikai akkreditációval rendelkező doktori programunkban szerzett címek elismerése legtöbb hallgatónk származási helyén (így Romániában) amúgy is eseti elbírálás tárgyát képezi, függetlenül a témavezető személyétől. (A két éve jóváhagyott magyar akkreditáció égisze alatt pedig eddig nem történt doktori védés, lévén, hogy egy disszertáció elkészítésének átlagos időtartama négy év.) A CEU vezetése – miután elfogadta Antohi felmondását – hivatalos kommünikét bocsátott ki arról, hogy hamis adatközlése semmiféle következménnyel nem jár a programunkban már megszerzett, független opponensek és nemzetközi bírálóbizottság ítéletét rögzítő doktori címekre.

Kontler László
történész, Közép-európai Egyetem (CEU)